És most következzenek sporthíreink!

Fölényes játékkal 6:1, 6:1, 6:3, 6:0, illetve 16:7 és 10:5.

Eddig egész jól állunk - de miben is?

Kezdjük az elején...

Aki ismer - legalább egy kicsit, felszínesen - az tudja, hogy nehezen vagyok meg sport nélkül. Londonba érkezésem első időszakában, amikor még hotelekben laktunk, a magammal hozott jóga DVD-t izzítottam, de amint beköltöztem a fülkémbe, szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy itt nem elég a hely bizonyos gyakorlatokhoz.

Mást kellett kitalálni.

Kerestem egy helyet, ami viszonylag közel van a lakókabinomhoz, és legalább részben a természetben lehetek, és elkezdtem futni. Választásom a Chelsea stadion tőszomszédságában levő west bromptoni temetőre esett, ami kellemes kis hely, mókusokkal és varjakkal, egy rakás halott emberrel, na meg betontalajjal. A derekam és a februárban kificamodott bokám sajgó lelkesedéssel vette tudomásul, hogy miféle pályán adtam mozgásra a fejem, de mostanra már egész jól bírják a gyűrődést.

Persze kénytelenek is, mert a kollégákkal elég hamar beszereztünk pár teniszütőt, és elkezdtünk teniszezni - a változatosság kedvéért aszfalton. Szerencse vagy sem, de a többiek sosem teniszeztek előtte, így ha meccset játszunk, én nyerek - viszont nemigen fejlődök. De hát... a játék a lényeg. Ráadásul, miközben én nem fejlődök, a többiek igen, így néha, amikor már fáradok és hibázok, és az időjárás is ellenem fordul, és a nap is a szemembe süt, már-már meg is szorongatnak. Balázstól azt az ígéretet kaptam, hogy szeptember végéig meg fog verni... meglátjuk.
(A teljesség kedvéért, és mivel ő is olvassa, el kell ismernem, hogy egy szettet már nyert ellenem... pontosabban én vesztettem el 5:0-ról 5:7-re. Hogy hogy lehetett ez lehetséges, nem tudom... mármint azon kívül, hogy előtte már 2-3 szettet nyertem ellene, és addigra a nap kiszívta az erőm és leégette a hátam. Talán mert egy pillanatig sem hittem el, hogy ez lehetséges, ezért nem figyeltem eléggé... aztán meg, amikor zsinórban vesztettem el mindent, már nem érdekelt. Az eset mindenesetre nagyon jól rávilágít, hogy nem a másikat kell legyőzni, hanem saját magunkat.)

A futás és a tenisz azonban még nem volt elég.

Egy sörözés alkalmával mondtam Libának, egy foci-mániás volt tanítványomnak, hogy ha tud valami lehetőséget focira, szóljon. Ő pedig volt olyan rendes, és szólt. (Pedig már 1-essel se fenyegethettem... Ugye, milyen jó, ha valakit kedveltek a tanítványai?) Mostanra már le is igazoltak a Sport szelet nevű formációba, a helyi magyar focibajnokság most indult új szezonjába. Az első két meccsünket magabiztos győzelemmel zártuk. A gólzsák mondjuk nem én vagyok, hanem Liba, de meccsenként 1-2 gólt eddig én is hoztam. Még szokni kell a pályát, mert egész más, mint bármi, amin eddig játszottam, és van néhány speciális szabály is, de érezhetően javul a játék.

Ahogy azonban a hasamra meredtem a tükörben, úgy véltem, még több mozgás kell, ezért vettem egy bringát. Nem különösebben szép, helyenként rozsdás, az ülés és a markolat szakadozott, az első kerékben pedig megbújik egy alacsony amplitudójú nyolcas... vagyis pont olyan, amilyen nekem a maradék három hónapra kell, hogy dolgozni járjak vele, és kisebb esélye legyen, hogy ellopják. Már nagyon hiányzott a tekerés, úgyhogy nagyon örülök neki, ráadásul új dimenziót ad a londoni városnézésnek is.

De lássuk be, a felsőtest edzése eddig kimaradt... Körülnéztem a konditermeket illetően, és találtam is a közelben egyet, ami itt viszonylag olcsónak számít - de azért így is elég drága, és a legkisebb időegység, amire bérletet lehet váltani, 3 hónap. Ez kicsit necces ahhoz, hogy heti 1-2 alkalommal lejárjon az ember, ha épp van kedve és ideje. Ha nem lenne más sport, még be is vállalnám, de így... Ráadásul nyáron, főleg, ha az ember egy idegen világvárosban van, nem konditeremben akarja tölteni az idejét. Maradt hát a maszek otthoni megoldás: az örökérvényű fekvőtámaszok mellett jobb híján a bőröndömet emelgetem, amit vízzel telt műanyag palackokkal zsúfoltam meg. Nem a legprofibb, az igaz... na de ennyi mozgás talán már nekem is elég lesz.