Az utolsó óráimat töltöm szerény, bár kicsit sem szerény árú hajlékomban. A dolgaim egy része összecsomagolva várja, hogy befejezzem ezt a blog-bejegyzést, és átköltözzek egy új világba.

Nem morzsolgatok könnycseppet a szemem sarkában amiatt, hogy eljött ez a nap. Nem fog hiányozni ez a hajóskabin-méretű lak, mint ahogy nem fog hiányozni a szomszéd gitárhős se, aki most kelt, és épp csapkodja az ajtót.

 Ez a kis hálófülke, mindazzal, ami vele jár, időnként igencsak próbára tette a leleményességem és a tűrőképességem, mint arról korábban be is számoltam. Valamikor májusban elkezdtem sorra venni hétköznapi tevékenységeimet, de nem volt alkalmam végigmenni rajtuk. Most, búcsúzóként, felelevenítem őket, és teljessé teszem a listát.

Múltkor a mosással kapcsolatos kálváriámmal zártam viszontagságaim taglalását. Azóta sikerült kikísérleteznem azokat a beállításokat, amelyekkel ha sokkal tisztábbak nem is lesznek a ruháim, legalább újabb foltokkal nem gazdagodnak, és a szárítógépből is szárazabban vehetem ki őket, mint ahogy betettem. Ám még e keserves tapasztalatok árán szerzett tudásom sem mentett meg attól, hogy a mosógép legutóbb ne tépje szét a díszpárnám huzatát. Az indiai kollégalány már röhög rajtam, amikor rendszeresen tűt és cérnát kölcsönzök tőle, hogy helyrehozzam, ami mosáskor tönkrement.

No de, tegyük fel, minden rendben ment. A ruhák a szárítógép ellenére sem teljesen szárazak, következésképp ki kellene őket teregetni. Igen ám, de hová? Erre szolgáló céleszköz nyomokban sincs... Adná magát a tévé teteje, azt úgyse nézem, de oda mégse lehet, mert a tévé tetején (és mellette a mikró papírdobozán, meg a bőröndöm tetején) a már egyszer-kétszer hordott, de még tisztának minősített cuccokat tárolom. Jobb híján az ablakpárkányon szoktam felsorakoztatni a gatyákat és a zoknikat, szép, katonás rendben, igyekezve, hogy a lehető legkisebb átfedéssel minden négyzetcentimétert kihasználjak. A nadrágok általában az asztal szélére kerülnek, a pólók és ingek pedig vállfán lógnak a szekrények fogantyúin vagy a bejárati ajtó zárján.

Vagy a szárítógép ránctalanító hatása miatt, vagy az imént felvázolt tárolási mód miatt szerencsére alig van szükség vasalásra. Néha azonban elkap a szükség - és a legelső ilyen alkalommal még vasalódeszkám sem volt. Sőt, vasalóm se.

Aztán kértem a főbérlőtől néhány dolgot - vasalócuccot, mikrót, tükröt, és meglepetésemre ezek egy héten belül felbukkantak a lakásban. Kicsit ugyan aggályosnak éreztem, hogy csak úgy ki-be járnak ide, de szerencsére el nem vittek semmit.

Na nem mintha sok köszönet lett volna az új vasalódeszkában. Nem értem az okát, de nem az otthoni deszkáknál alkalmazott lábkitámasztási módszert valósítják meg, hanem valami asszimmetrikus sínrendszerben csikorog a fém, ha lábra akarom állítani, és ahhoz, hogy bekattintsam, maradandó károsodást kellett okoznom - el kellett hajlítanom a sínpár egyik felét. Más kérdés, hogy a láb ezek után se akart a helyére siklani, csak amikor lemondóan félredobtam az egészet. Azt gondoltam, örülhetek, de az első kísérleteknél rájöttem, hogy ráadásul billeg is... úgyhogy most már, ha vasalnom kell, csak ráfektetem a deszkát az ágyra, és ott görnyedezek fölötte.

Isteni szerencse, hogy utálok vasalni, és nem esek a túlbuzgóság bűnébe, ha meg kell ítélnem, egy adott ruha igényli-e ezt a műveletet vagy nem.

Aludni azonban igenis gyakran szoktam. Korábban már kifejtettem, milyen akadályokat kell leküzdenem ehhez - hangos szomszédok, besütő nap, kiabáló turisták, szélben hangosan remegő ablak, csak hogy néhányat említsek. Ezek nagy részével nem lehet mit kezdeni, egyedül a kinti fény erejét tudtam tompítani. Mivel a sötétítő függöny vastagsága adott volt, és nem kielégítő, ezért a munkahelyről elhoztam egy számítógép kartondobozát, és azt erősítettem minden este az ablaktámlákra. Mivel ez sem volt elég, a szekrényem ajtaját is minden este kinyitottam, hogy az ablakot takarva pajzsként védjen a rám törő fotonok ellen.

Internetezni is gyakran szoktam, hogy legalább mentálisan elmenekülhessek a szobából, még akkor is, amikor ide kényszerülök. Pontosabban, gyakran interneteznék, ha az itteni hálózati kapcsolat ezt engedné. Az internet e bejegyzés írása során is mesebeli jegyeket mutatott (hol volt, hol nem volt, de inkább nem), mintha csak a lakás bosszút akarna rajtam állni, hogy rosszat írok róla.

Ma azonban mindezt magam mögött hagyom.

Hogy hová költözök? Ez már egy újabb történet.

Úgy kezdődött, hogy a nyár közepén kiderült, akad itt Londonban egy rokonom, akiről korábban még csak nem is hallottam...