Szubjektív London Blog

Féléves londoni kiküldetésem részletei, hányattatásaim, és más szubjektív infók - Vakulya Norbert tollából.

Friss topikok

  • WadEdit: Hihetetlen, de 24 ev utan meglett az eddit elveszettnek hitt "A Ninja Kuldetese". Ugyanazon a Plus... (2014.02.06. 02:31) Lenyomatom a virtuális világban
  • akocsis: Most irigykedek... Te mákos!!!! Bezzeg én Angliában ragadtam... pedig kisebb távolságot kellett vo... (2010.12.18. 14:36) Home, sweet home
  • akocsis: Jah, én is ezt akartam kérdezni. Ha ilyen tempóval haladsz, péntek lesz mire odaérsz. A sok okossá... (2010.12.17. 13:48) Miert eppen Seattle?
  • LacaLacaLaca: Nálunk nagyon szép buszmegállók meg aluljárók vannak, ahol lehet szundikázni... :) Remélem nem ez ... (2010.12.12. 23:22) New York - A varos, ahol nem alszok
  • LacaLacaLaca: Nálunk nagyon szép buszmegállók meg aluljárók vannak, ahol lehet szundikázni... :) Remélem nem ez ... (2010.12.12. 23:20) Ha Mohamed nem megy a hegyhez...

Linkblog

Gorilla marketing

Akinek tetszik a blog, kockáztassa meg Horvátország Nagy Útikönyvének a beszerzését - jórészt ugyanis ugyanannak az embernek a lelkén szárad, mint aki a blogot írja.


És bár valós helyszínektől messze játszódik, és én se szerepelek benne, a humor-faktor elég erős az eddigi legjobb regényemben is.


Ha valakinek az iménti két példából nem lenne világos: nem csak blogot és programkódot írok. A legutóbbi novellám ebben a kötetben jelent meg:


További ajánlott irodalom egy másik weboldalamon...

Béla reklám

Mindettől teljesen függetlenül Béla megkért, hogy tegyem ki ide ezt a két linket:
Online Póker
Poker
Hát parancsolj, Béla, kérlek alássan.

Színház az egész világ...

2009.09.22. 23:27 | winney | Szólj hozzá!

Töredelmesen bevallom, nem vagyok színházba járó típus. Amikor azonban láttam a Szerelmes Shakespeare című filmremeket, az abban ábrázolt színház annyira megtetszett, hogy elhatároztam, ha lehetőségem lesz, valami hasonlót mindenképp megnézek élőben. Kicsit súlytalanná tette a fogadkozást, hogy az ilyen jellegű színielőadás a középkort jellemezte, az időutazás pedig egyelőre nehézségekbe ütközik... 

Londonban azonban itt a Globe. Nem az eredeti, de nyitott tetejével, fehérre vakolt, támgerendákkal megerősített falaival elég korhű építmény ahhoz, hogy visszarepítsen a múltba, és lehetővé tegye, hogy valóra válthassam ezt az elképzelésem.

Persze, nem olyan egyszerű az ilyesmit megszervezni, és nem indult szerencsésen a dolog...

Már a londoni kiküldetés elején kérdeztem a többieket, hogy lesz-e majd kedvük a Globe-ba jönni, hogy ha bárki kérdezi, elmondhassuk, hogy mi aztán igazán műveltek vagyunk. Persze, jött a válasz. Mondták, hogy mivel én vagyok a művész, ők meg hülye kockafejűek, majd mondjam meg, mit nézünk.
Annyi instrukciót kaptam, hogy lehetőleg ne a Rómeó és Júlia legyen már, mert az olyan snassz. Meg nyálas.

Jól van, gondoltam magamban, és ahogy lapozgattam a műsorfüzetet, láttam, hogy néhány darabot csak néhány napig játszanak. Az egyik ilyen – A tévedések vígjátéka - még május végén futott. Gondoltam, el kellene csípni.
Riadóztattam a többieket, hogy készüljenek, mert lehet, mindjárt színházba megyünk. Persze kulturálódni se lehet csak úgy felelőtlenül. Mivel alapból nem hobbim Shakespeare-drámákat olvasni, fogalmam sem volt, ez épp miről szól, ezért elolvastam a szinposzisát, aztán szóltam a többieknek, hogy vaklárma volt, ez nem feltétlenül kihagyhatatlan.
Aztán egy darabig elfelejtődött a dolog.

Júliusban kaptam észbe, hogy most már itt vagyunk félidőben, csinálni kellene ezt-azt – például elmenni a Globe-ba. Épp akkor ment a Szentivánéji álom, mindössze 4 napig. Elolvastam – ezúttal a szinopszist is, és a teljes drámát is – és rábólintottam.
Oké, gyerekek, foglalni kellene a jegyet, kiáltottam fel, csak hogy szembesüljek vele, hogy nincs már jegy.

Dúltam-fúltam, és mondtam nekik, hogy kifutunk az időből és a számba vehető Shakespeare-darabokból – menjünk el a Rómeó és Júliára. Hát izé, mondták, még megkérdezzük ezt, meg megkérdezzük azt, meg nem tudom még, mikor megyek szabira, meg ilyenek... és mire eldőlt, hogy ki az, aki jön, ki az, aki nem, nem volt már jegy a Rómeó és Júliára sem.
Ekkor már augusztust írtunk.
Rendben, mondtam nekik, akkor mindenki ma eldönti, hogy jön-e az Ahogy tetszik-re, és ha senki, akkor megyek egyedül. Volt még egy kis tökölődés: de még megkérdezem ezt is, hogy jön-e, de jaj, várjatok már, lemerült a telefonom... és jaj, nincsenek már jegyek egymás mellé, most mi legyen? Végül négyen vállalkoztunk a kulturális megmérettetésre – aki miatt az elején a Rómeó és Júlia szóba se jött, például azt mondta, hogy ennyit nem is ér a jegy, inkább elmegy a barátnőjével vacsorázni. Korrekt, gondoltam.

Az Ahogy tetszik volt az utolsó Shakespeare-darab, amit még játszottak. Nem ismertem, így csak reméltem, hogy jó lesz. Elolvastam a szinopszisát (angolul), és csak annyit értettem belőle, hogy sokan szerelmesek egymásba, és a lezárás abszurd hülyeség. Ez így kevés lesz, gondoltam, és elolvastam a teljes darabot, Rákosi Jenő avítt fordításában. Ezután már értettem, hogy nagyjából mi történik, de hogy miért, hogy mi motiválja a szereplőket... a régies fogalmazásmód homálya eltakarta előlem.
Komolyan tartottam tőle, hogy ha már magyarul se értettem a drámát, akkor Shakespeare középkori angolságában, jó kis brit akcentussal főleg nem fogom. Azt gondoltam, sikerült az egyik legblődebb és leghiteltelenebb történetet kifogni, és csak remélni mertem, hogy nem fogom halálosan unni.

És csodák csodája, fantasztikus volt. Amit a czifra czikornyákból nem értettem, azt a színészek játéka élővé tette, elfeledtetve a motivációk gyermetegségét, és vidám mókává változtatva az előadást. Bárhol ült is az ember, közel volt a színpadhoz, még ha az erkélyt tartó oszlopok be is takartak helyenként. A szöveg mindenféle hangosítás nélkül is tökéletesen hallható volt, s csak a repülők zaja nyomta el néha. Külön érdekességként a szereplők sok esetben lejöttek a színpadról - Rosalind és Orlando például a nézők között kergetőzött - részesévé téve bennünket is az előadásnak.
Egy szó mint száz, varázslatos élmény volt. Parasztvakítás, mondanák a kritikusok, de varázslatos parasztvakítás.

Még egy apróság (csak hogy villogtassam frissen szerzett műveltségemet): a legismertebb – és címként is használt – idézet éppen ebből a darabból való...

Kishírek a nagyvilágból

2009.09.18. 16:17 | winney | 2 komment

WIMBLEDON után immár Earl's Courtnál is rókát láttam. Az eddigi macskák, patkányok és olasz turisták mellett újabb állatfaj képviselője ütötte fel a fejét az utcámban. A találkozás rövid volt és éneklésmentes.

NEMCSAK RÓKA, hanem zebra is van arrafelé, amerre lakom. Megálltam előtte, hogy megvárjam, amíg az autók elhajtanak, és átmehetek, de az autók nem hajtottak el, hanem elsőbbséget adtak. Igazából sokadszor fordul ez elő, úgyhogy ez itt nem hír - de otthon az lenne.

A LEGENDÁSAN DÚS és zöld angol gyep a valóságban sárga és kopott - ugyanolyan, mint otthon, ha nem éri elég eső, és ha sokan tapossák. Itt sincsenek csodák.

KYLIE MINOGUE is azon sztárok között volt, akiket nem láttam vasárnap a Hyde parkban megrendezett ABBA-emlékesten. Ott volt, de nem láttam. A koncertet több más potyázóval együtt az előadás számára elkerített területen kívülről szemléltem. A kivetítő ugyan remekül látszott, de a hangot elvitte az erős szél. Ez volt az első londoni ABBA-észlelésem, és 4 szám erejéig tartott, aztán továbbtekertem, nem várva meg a továbbiakat.

UGYANEZEN a vasárnapon nem csak a hangot vitte el az erős szél, hanem az egészségemet is. Hatodik napja van tele az orrom olyasmivel, amit csak az ellenségeimnek kívánok ebédre. Pánikra nincs ok, nem gágogok, nem röfögök. Bár az igaz, hogy testem hőmérséklete riasztóan megemelkedett, amikor szaunába mentem.

ÉPP EMIATT két napig metróval jártam, és amikor tizedik perce vártunk zöld jelzésre az alagútban, megint rájöttem, mennyivel jobb bringázni. A metróban a tömeg miatt ugyanúgy megizzad az ember, ráadássul a többiek által kilélegzett levegőt szívja. Igaz, ha szerencséje van, vicces sofőrt fog ki, aki a kényszervárakozást kedélyes megjegyzésekkel próbálja múlattatni. Ilyesmire a BKV-nál nemigen volt még példa.

A NYÁRI focibajnokságnak vége, az őszi még nem kezdődött el, de addig is játszunk vasárnaponként. Azaz... nekem már hetek óta annyira fáj az achilles-inam és a bokám, hogy nem tudok focizni, előtte pedig a combom húzódott meg. Balázst szerencsére sántán is verem teniszben.

INTERNETES CSALÓKRA bukkantam az... ööö... az interneten. Ebben az időszakban ugyanis másik hajlékot keresek magamnak, menekülve a jelenlegiből. Sajnos igen kevés a lehetőség, ha fél évnél rövidebb időszakra akar valahova beköltözni az ember... de aggodalomra semmi ok, úgy látszik, megoldódott a helyzet. (Erről egy későbbi tényfeltáró riportban számolunk be részletesebben - A szerk.)

MINDEN kedves anyukámnak boldog születésnapot kívánok, hamarosan.

OKTÓBER 17-én este megyek haza 2 hét erejéig. Aki valamit tervez velem ebben az időszakban, jelezze.

És már megint híres vagyok...

2009.09.17. 11:36 | winney | Szólj hozzá!

Kitörő örömmel tudatom, hogy már megint megjelent egy könyv, amiben szerepel egy novellám, sőt, a borítót is én rajzoltam.

A többi novellát nem olvastam, de az enyém jó, szóval mindenképp ajánlom a kedves olvasóközönség figyelmébe.

Csak úgy a margóra... Ezt a novellát már Londonban írtam - de ez az egyetlen, ami itt született. Itt valahogy nincs hozzá kedvem - de részben ennek is köszönhető, hogy a felgyülemlett kreativitásom néha blogírással vezetem le.

Maradok még egy kicsit...

2009.09.05. 22:33 | winney | 6 komment

Egyre hamarabb sötétedik, hideg szél fúj és ritkábban süt a nap... és Londonban mindent láttam már, amit tudtommal érdemes. Ideje lenne dobbantani.

Öt hónapja nem voltam otthon, és kezdek már hazavágyódni - bár olvasva a mai buzi-ellentüntetés dolgait, elmúlóban van ez a vágyódás. A sok ostoba ork, aki azt se tudja, épp miért esik neki a rendőröknek, csak balhé legyen, meg nemzeti érzület, nem hiányzik.

De egy csomó minden más igen. 

El kellene intéznem ezt-azt, találkozni ezzel-azzal, jó lenne kicsit tágasabb élettérben lakni, olyanban, amilyet annak idején kitaláltam magamnak... szóval jó lenne hazamenni.

Csakhogy elkövettük azt a hibát, hogy jól dolgoztunk. Kellünk még a Microsoftnak. És egyelőre itt.

Nem akarom elkiabálni (vagy igen, hátha nem teljesül?), de úgy néz ki, év végéig Londonban maradok. Sokan mondjuk nem hiányolnak otthon - legalábbis nem jelzik -, de talán van némi hírértéke a dolognak.

Mivel azonban nemigen voltam még idén szabadságon, jó eséllyel hazalátogatok pár hétre valamikor... majd még kitalálom, mikor. Akit érdekel, szóljon, aztán majd egyeztetünk.

Fame!

2009.09.03. 00:32 | winney | Szólj hozzá!

Nahát, már megint híres vagyok...

http://www.fantasycentrum.hu/

(Vagy, ha túl soká érnél ide: http://www.fantasycentrum.hu/?q=node/106 )

 

Képgyáh!

2009.08.31. 23:38 | winney | Szólj hozzá!

Jelentőségteljes felvételek! Ehdő és mocsáh! Hét! Fatöhzs belülhől!

És amihe senki se számított: papahazzi fotók a nem teljesen ébeh Winnetouhól, aki máshova figyelt! Cambhidge-ben! Sőt: Cambhidge maga! Vízen és száhazon!

De ami még inkább a legeslegfontosabb: meztelen nők! Huha nélkül! A notting hilli kahneválon! Ami a második legnagyobb a hio de janeihoi után!
Pedig szehintem még a helsinkii szambafesztiválon is sokkal többen voltak, mint itt! Főleg méhsékelt huházattal ellátva! De nem számoltam - ki tudja?

Mindegy is, nézze a nagyéhdekű megfelé, gyohsan, gyohsan, amíg el nem kopik!

http://picasaweb.google.com/nwinney

 

Szomszédok - teleregény

2009.08.27. 00:53 | winney | 2 komment

Középiskolás koromban gyakran mérges voltam az öcsémre, mert ő Guns'n'Roses-ra szeretett elaludni, Axl Rose herélt hangja és Slash gitárszólói az én szememről viszont csak elzavarták az álmot.

Mostanában sokszor visszakívánom e régi szép időket. Hogy miért?

Nos... a szomszéd már megint pengeti, úgyhogy ideje, hogy írjak róla is pár keresetlen szót.

Nem mintha ismerném, vagy két-három alkalomnál többször láttam volna. Van azonban egy szokása - mit szokása, szenvedélye! - ami nem hagyja nyugodni. És engem se.

Ez pedig a gitározás.

Nem tud ő, és ahogy hallom, nem is nagyon akar. De csinálja. Kitartó szorgalommal, elenyésző tehetséggel.

Nem annyira zeneszámokkal próbálkozik ő, még csak nem is dallamokkal. Sokkal inkább úgy tűnik, azt próbálgatja, mit tud kihozni belőle. Nem magából, hanem a gitárból. Nem a muzikalitás oltárán áldozva, sokkal inkább az effektekén.

Sokszor Rosst juttatja az eszembe a Jóbarátokból, az ő próbálkozásait szintetizátoron és skót dudán, de Rosst legalább lehetett szeretni. És ki lehetett kapcsolni. A szomszédom viszont csak korlátozottan szerethető, amikor pl. jövök haza a munkából, és hallom, hogy bőgeti... és még este is... Vagy amikor tenisz után - hozzávetőleg 4-5 órányi aktív mozgás után - jövök haza holtfáradtan, le akarok dögleni, pihenni végre egy kicsit, és már több száz méterről hallani az utcában, hogy a kedves szomszéd megint gyakorol.

Az átdörömbölés csak korlátozottan hatékony: ha meghallja egyáltalán, lejjebb veszi a hangerőt, de nem hagyja abba. Így két házzal odébb már nem hallani, de a gipszkartonon még elég jól átjön.

Leginkább talán azután a legrosszabb, hogy a főnökével beszél. Nem hallgatózok ugyan, de hallom, amint mentegetőzik, és azt ecseteli a telefonon, hogy épp miért nem ment dolgozni, vagy késett, vagy akármi. Eme bájcsevejek után tele lehet feszültséggel, mert maxra tolja a torzítót, és penget, amíg az ujjai bírják, nem nézve, melyik húrba csap bele.

Azt írtam az előbb, őt nem lehet szeretni. Dehogynem. Valaki szereti éjszakánként - hallom. (Illetve ez korábban volt, most már csak tévéznek, úgy fél 1-ig.) Eleinte irigyeltem, de aztán valamelyik reggel összetalálkoztam a hölggyel. Először azt gondoltam, nyilván az anyukája jött látogatóba...

És bár a gitárhang okozta idegi megterhelés némileg csökkent a szépséges hölgyemény megjelenésével, a tévézés tovább tart, és az ajtócsapódások száma is a duplájára nőtt. Én pedig amúgy sem vagyok jó alvó. Mintha nem lenne önmagában elég, hogy az ajtó résein csak úgy szökik be éjszaka a fény, a lakásban pedig egész nap áll a levegő, mert ha nyitva hagynám az ablakot, a szomszéd simán bemászhatna a közös erkélyünkről. Ha éjszakára kicsit kinyitom az ablakot, az utca zaja és a közeli hotelek turistáinak kiabálása zavar, és ha netán még a szél is fúj, az egész ablak remeg a keretében.

Szerencsére ez a latino az egyetlen, akivel gond van - kivéve a kínai csókát, aki egy alsóbb emeletről járt hozzánk zuhanyozni. Aztán amikor egyszer hajnali 1-ig kellett várnom rá, hogy én is bemehessek, mondtam neki, hogy esetleg zuhanyozzon eggyel lejjebb. Azóta nem láttam.

Máskülönben alig találkozom a szomszédokkal, de annyit sikerült megállapítanom, hogy körülbelül 90%-os a férfi-arány. Úgy tűnik, a kolléga (nevezzük például Janinak), aki a mellettem levő lépcsőházban lakik, szerencsésebb, minden huszonéves ifjú hölgy az ő lépcsőházába költözött. Tudom, mert egyrészt ő is állandóan ezzel henceg, meg látom is, amikor átmegyek mosni.

Na mindegy most már...

És hogy megfelelő keretes szerkezetet adjak a Szomszédok akutális epizódjának: nemrég az öcsém (aki két éve költözött hozzám pár hónapra, és nem mutatja jelét, hogy tovább akarna állni) is megörvendeztetett a hírrel: vett egy gitárt...

És játszani ő se tud rajta...

Képek, máh megint!

2009.08.18. 00:07 | winney | Szólj hozzá!

Mélyen Tisztelt Publikum!

Ezúttal is ábhák megint, a szavahihetőség hatáhán!

A tengehpahti Pohtsmouth hégi hajókkal és kilátótohonnyal! Humohos hendőh is van!

Csohdányi szahvasok a Hichmond pahkban, amelyikek nem tudtak elhejtőzni a szohgos Winnetou elől! Van sok sáhga fű is, aki azt szeheti! Szahvatlanság kizáhva!

Meg még bhingások is csohdában! A Hyde Pahk Cohnehnél, ahol ott a Wellington Ahch is!

És más most nem! Itt!

Sporthíreink következnek...

2009.08.13. 23:52 | winney | 4 komment

Wimbledonban rókát láttam egy házibulira igyekezve - ráadásul az izgő-mozgó, négylábú fajtából, nem pedig abból, ami az urbanista-népi bölcselet szerint répát tartalmaz.

De hát miket is beszélek - ha Wimbledon, akkor tenisz! (Még ha nem is Wimbledonban, hanem East Finchley-ben szoktunk játszani...) Balázs azóta se vert meg, és elég közel már a nyár vége, amikorra ezt ígérte...

Ebben persze nincs semmi meglepő. Ha nyer is egy-egy szettet (úgy havonta egyszer), csak azért van, mert mire egyáltalán elkezdünk teniszezni, már 1 órányi pedálozás mögöttem van, hogy az egész heti edzés okozta általános fáradtságot, meg a hetek óta fájó achilles-inamat ne számítsuk... és így nem tudok mindig maximumot nyújtani.

Amire valamelyest büszkébb vagyok, hogy ma átúsztam a 25 méteres úszómedencét egy levegővel - ráadásul hosszában. És nem ma először. De ma először úgy, hogy nem fecskében voltam, hanem rövidnadrágban, és még a farzsebében felgyűlő víz is hátráltatott.

De nem is ez az igazi sportszenzáció. Véget ért a focibajnokság, a Sport szelet csapata számára sosem látott, kiemelkedő eredménnyel: másodikok lettünk. Nem, nem kettő, nem is három csapatból, hanem nyolcból. Összesen egy meccset nem nyertünk meg. Nem tudom, minek köszönhető ez inkább: hogy ezen alig tíz percet játszottam, vagy hogy a későbbi győztesek ellen játszottunk épp... Mivel azonban ennek a csapatnak is volt egy vesztes meccse, a matematikai esélyünk megvolt a végső győzelemre. Az utolsó meccsünkre ennek szellemében készültünk, és amikor kezdtünk, már azt is pontosan tudtuk, mennyivel kell nyernünk, ha a bajnokság élén akarunk végezni: 34 góllal. Mivel a meccsek egy órásak, minden két percre jutnia kellett volna legalább 1 gólnak úgy, hogy mi nem kapunk... nem jött össze. Csak 11 góllal sikerült nyernünk, ráadásul a meccs második felében sikerült meghúznom a combomat, így most még kicsit bicegek...

Fura, hogy ez csak a járásban zavar, a bringázásban nem. A tekerés természetesen azóta is megy, és szerencsére csak néha kapott el közben egy-egy komolyabb eső. Pedig komolyan tartottam attól, hogy amint veszek egy biciklit, azonnal rosszra fordul az idő, és nem fogom tudni használni. Szerencsére nem így történt - pontosabban nem a bringavásárlás, hanem a ventillátor-vásárlás indukálta a rossz időt. De erről majd a "Házunk tája" rovatban...

Meglepően nem rossz a Bing

2009.08.05. 00:03 | winney | Szólj hozzá!

Mai cikk az Indexről: Meglepően nem rossz a Bing. (Furcsa, hogy a The Sun is ma közölt egy hasonlóan magasröptű összehasonlítást.)

Insider infó: és lesz még jobb is. Sajnos azonban tényleg érdemes átváltani Magyarországról az USA-ra - a Microsoft Európa-térképén egyelőre csak Anglia kapott helyet.

Hamarosan határidő, úgyhogy most húzzuk az igát rendesen...

Kukken sie!

2009.08.01. 17:42 | winney | Szólj hozzá!

Elkészült és az internetre került az írásműveimet és a rajzaimat bemutatni hivatott weblapom (0.7-es bétája).
Kukkantsatok ide: http://norbertwinney.info

Fikázni nem ér...

Kicsi a világ!

2009.07.30. 01:02 | winney | Szólj hozzá!

"Kicsi a világ!", mondják két ember találkozásakor, akik adott helyen, adott időben csekély valószínűséggel találkozhattak egymással.

Mennyi volt például az esélye, hogy a JATE-re járó két Vakulya (akik nem rokonok) a ugyanazon kolesz ugyanazon emeletére kerüljön?

Mégis így történt.

Mennyi az esélye, hogy valaki az olyannyira valószínűtlen, mindenki által visszakérdezett Vakulya Norbert nevet kapja? Mennyi az esélye, hogy ketten is ezt a nevet kapják? És mennyi az esélye, hogy az ország két Vakulya Norbija (akik nem is ismerik egymást, és tudtukkal nem rokonok), ugyanabból a városból - Kiskunfélegyháza - indulva ugyanabba a városba - London - jussanak?

Aki nagyon szőrözni akar, mondhatja persze, hogy ennek igenis nagy az esélye, ha tudja, hogy Kiskunfélegyháza az ország Vakulya-ellátó központja, szegről-végről minden Vakulya onnan gyökeredzik. Ott, ha bemutatkozok, nem azt kérdezik, hogy milyen Róbert, hanem hogy Vakulya micsoda? London pedig úgy szívja magába az embereket, mint a szivacs. Sokkal nagyobb esélye van, hogy bárki Londonba menjen dolgozni, mint hogy Pakisztán valamely kisvárosába. Miért ne jöhetne ki két Vakulya Norbi is Londonba - lényegében mentesítve Magyarországot a Vakulya Norbiktól?

Na jó... emeljük a tétet. Mi az esélye, hogy az egyik Vakulya Norbi gyerekkori szomszédja a másik Vakulya Norbihoz menjen feleségül - főleg, hogy a Vakulya Norbik (és így a szomszédjaik is) a város két ellentétes végén laktak?

Mi az esélye, hogy a másik Vakulya Norbi egyik volt osztálytársa jó barátnője legyen itt Londonban az egyik volt tanítványomnak? És hogy találkoztam is vele, csak hogy megdöbbentsen azzal, hogy elsőre megérti a nevemet?

Elég kicsi már a világ?

Tovább megyek. Tegyük fel, az egyik Vakulya Norbi meglátogatja a másikat. Mi az esélye, hogy az ottani vendégseregben lesz egy békéscsabai pár? (Azok kedvéért, akik valami rejtélyes tér-idő paradoxon folytán kerültek a blogomra, és nem ismernek: életem jó hosszú szakaszában Békéscsabán éltem.) Mi az esélye, hogy egy másik pár egyik tagja a keresztapja révén ismeri az én keresztapámat? Mi az esélye, hogy ugyanezen pár másik tagja, egy görög srác, egy darabig szintén a Tatának dolgozott? (És hogy ugyanaz a véleménye az indiai szervezőkészségről, mint nekem? Na jó... azt gondolom, ennél a cégnél mindenkinek ugyanaz erről a véleménye.)

Nos... Vakulya Norbikkal ritkán találkozik az ember. Különösen, ha ő maga is az. Ám, mint az előző felvezetésből kiderülhetett, nekem - nekünk - mégis részünk volt ebben. Bár Kriszta - a volt szomszédom, öcsém volt osztálytársa, és a másik Norbi felesége - azt mondta rám, jobban hasonlítok apukámra, mint egykori önmagamra, valójában a férje hasonlít apukámra... jobban, mint bármelyik általam ismert rokonom, apukámat leszámítva, persze. Furcsa volt belegondolni, hogy akkor találkoztunk utoljára Krisztával, amikor a szüleink voltak annyi idősek, mint mi most... Én például amikor megláttam, azt hittem, az anyukája nyit ajtót.

A részletekbe nem mennék bele, de talán sejthető, hogy bőven volt miről beszélgetnünk. Köszönöm nekik azt a vasárnap délutánt. (És, mint az Oscar-díjak átadásánál szokás: köszönöm anyukámnak, hogy rászabadult az iwiwre, felgöngyölítette ezt a bonyolult ismeretségi hálót, és nem hagyott békén addig, amíg meg nem ígértem neki, hogy majd egyszer meglátogatom Krisztát és Norbit. És köszi Krisztának, hogy nem várta meg, hogy én jelentkezzek...)

Még mindig a londoni bringázásról...

2009.07.25. 00:04 | winney | 2 komment

Úgy tűnik, az előző bejegyzésem a bringázásról sokkal érdekesebb volt, mint eddig bármi más - két napig a korábban megszokott százszorosára duzzadt a blogom látogatottsága. A kendőzetlen populizmus jegyében (no és persze mert ez annyira közérdekű), már megint a két keréken való közlekedésről szólnék - annak is az előnyeiről.

Lássuk tehát, miért is jó, hogy bicajjal járom a várost - amellett, hogy mostanra már lényegében ingyen volt a bringa, mert az elmúlt hónapban alig költöttem tömegközlekedésre. (Tegyük hozzá, hogy Londonban a havi bérlet ára többszöröse a pestiének...)

Kisebb lett a hasam. Persze ez szoros összefüggésben lehet a heti 2-3 kondizással, az ugyanilyen gyakoriságú úszással, a szombati tenisszel és a vasárnapi focival is. Nehéz itt igazságot tenni, de az biztos, hogy a sok órányi tekerés nem tesz rosszat az ember kondíciójának.

A munkába menet felér egy turistaúttal. Eltekerek a Nature History Museum mellett, majd bevetem magam a Hyde parkba, ahol elsuhanok az cicomás Albert Memorial és a puritánabb Royal Albert Hall között, a parkban gyakorló görkorisokat kerülgetve, aztán Hyde Park Cornernél ideiglenesen elhagyom a zöldövezetet, csak hogy az itt feltorlódó bringásokkal karöltve átguruljunk a Wellington Arch alatt, és a Green Park szélén folytassuk utunkat egészen a Buckinham palotáig. Rövid tekerés után kanyar a St. James palotánál, el a rezzenéstelen arcú, pulisapkás palotaőrök előtt, aztán pedig irány a Soho a maga szűk utcácskáival, össze-vissza őgyelgő gyalogosaival, és az állandó átépítéseivel és útlezárásaival...

Aktív vagyok, nem passzív. Nem csak ülök egy csőben a föld alatt, egy csomó idegenhez préselődve, bizakodva, hogy nem kapom el a disznóinfluenzát, hanem fent vagyok a levegőn (meg a szmogban, amit főleg a taxik aljára szerelt környezetbarátságtalan gyárkéménynek köszönhetünk), és részt veszek a város lüktetésében. Látom, ha a Buckingham környékén ünnepség van, mert azon a környéken ilyenkor egy csomóan viselnek frakkot, tiszti egyenruhát vagy buggyos szoknyát, színes derékszalaggal és virágdíszítésű kalappal súlyosbítva. Látom, amikor lovas katonák gyakorlatoznak a Hyde parkban, látom, hogy este 6-ra megtelnek a parkok, és baráti társaságok piknikeznek, felnőtt emberek játszanak mindenféle játékokat, hogy kommandósnak öltözött tesitanárok tartanak alaki kiképzést egy szakasz lelkes civilnek... (És elgondolkodom azon, milyen lehet itt a munkarend, hogy 6 körül ezek már régen feledve minden munkahelyi stresszt vígan borozgatnak, focizgatnak, kriketteznek, tesi órára járnak, vagy egyszerűen csak jól érzik magukat. Hogy nem rohannak haza idegesen, hogy a Barátok közttel pusztítsák a megfáradt agysejteket, hanem barátok közt vannak, és egyszerűen: élnek. Hogy tudnak élni.)

Ezt imádom a bringában: hogy nem szunnyadsz, hanem ébren vagy és tapasztalsz. Hogy megismered magad körül a világot. Hogy benne vagy a sűrűjében. Hogy aktív vagy.

Hogy érzed, hogy élsz. Hogy a bőrödön érzed a napot, a szelet és az esőt. Hogy együtt élsz a világgal.

És hogy váratlan meglepetések érnek.

Ha nem tévedek el - pontosabban, ha nem teszek egy előre nem tervezett kitérőt Richmondba, a háromszorosára duzzasztva az egyórásra tervezett utat -, valószínűleg sose megyek el a Richmond parkba, hogy ott szabadon bóklászó szarvascsordára bukkanjak, amely annyira hozzászokott az emberi jelenléthez, hogy alig 2-3 méternyire engedtek magukhoz. Lehet, hogy közelebb is mehettem volna, de a kérődzők gyanakvó tekintete, és az enyémnél mindenképp kiterjedtebb agancsa láttán inkább megtartottam ezt a távolságot, és onnan csodálkoztam rájuk.

Ez az, amit se metróból, se autóból nem fog megtapasztalni senki.

Bringával Londonban

2009.07.18. 19:01 | winney | 26 komment

Ki gépen száll alája, annak térkép e táj - egész konkrétran metrótérkép. Ahhoz, hogy jobban megismerjünk egy helyet, a saját kezünkbe kell vennünk a közlekedésünket. Van-e erre jobb módszer, mint a bringázás?

Mivel már három hete tekerek legalább napi 1 órát, és mivel már balesetem is volt, elérkezettnek látom az időt arra, hogy helyzetjelentést adjak a helyi bringás közlekedésről.

London polgármestere híresen kerékpár-buzi, aki külön sztrádákat akar építtetni kizárólag a bringásoknak. Ez sajnos rá is fér a városra, mert pillanatnyilag talán még a budapestinél is rosszabb a helyzet.

Jól elkülönített kerékpárúttal eddig nemigen találkoztam. Vagy a gyalogosok (és a nekik kijelölt sávra fittyet hányó bámészkodó turisták) közé vezetik a bicajosokat, vagy a forgalomba, az autók közé. Az utcák szélén általában van ugyan felfestett biciklis sáv, de ez csak annyit ér, mint langyos fing a szélviharban - a felfestésen többnyire autók parkolnak. És még ha épp hozzá is férni a 30 centi széles kerékpársávhoz, a csatornafedelek, a bukkanók, a kátyúk és az pocsolyák mind itt sorakoznak. Járdán nem szabad biciklizni, még kettővel se, mint arra a rend egyik szorgos őre felhívta a figyelmem, némi pénzbüntetést helyezve kilátásba a következő alkalomra, amikor rajtakapnak. Szóval nem maradt más választás, mint besurranni a kocsik közé, lehetőség szerint balra tartva, és éberen figyelni, nehogy valamelyik parkoló autóból rám nyissák az ajtót.

Természetesen nem csak erre kell figyelni. Londonban a piros lámpa a gyalogosok számára fakultatívnak tűnik, össznépi sport közöttük a tilosban való átkelés. Igaz ez sajnos a bringásokra is. Nem tudom, miért van, de se a gyalogosok, se a kerékpárosok nem gondolják, hogy érvényesek rájuk a KRESZ szabályai, és csak azért, hogy néhány másodperccel korábban érjenek kijelölt céljukhoz, felrúgnak mindent, ami valamiféle rendszert vihetne a közlekedésbe.

(Néha, amikor elkap a csordaszellem, természetesen én is ezt teszem - Rómában élj úgy, ahogy a rómaiak!)

A balesetet is egy ilyen gyalogos miatt szereztem, egy pöttömnyi öregapó miatt, aki úgy gondolta, nincs is jobb apropó az átkelésre, mint az a pillanat, amikor zöldre vált a lámpa az arra kanyarodó autósoknak. Meg hogy a KRESZ-ben is az idősebbeké az elsőbbség.

Valahogy így történt:

  • álltunk a pirosnál, ami sárgára, majd zöldre váltott
  • én, látva, hogy a mellettem (jobbra) álló autók balra akarnak kanyarodni, és tudva, hogy én pedig egyenesen előre akarok menni, megvártam őket, hogy ne rajtam keresztül vezessen az útjuk
  • megvártam, amíg a két autó elindul és bekanyarodik, aztán próbáltam kikerülni őket, hogy én is haladhassak
  • mivel mögöttem is jött egy taxi, hátranéztem, hogy lássam, mik a szándékai arra az esetre, amikor elé kerülök - a faromba túr, vagy megvárja, míg kikerülöm az előttem levő autókat
  • és ekkor friss lendülettel, úgy 3 km/h-val belerongyoltam az előttem megálló kocsiba. Ekkor láttam csak, hogy egy ősz hajú vénség a mellettem párhuzamosan futó zebrán botladozik, a két előttem elindult autó pedig megállt, hogy elengedje.

Valójában a második épp akkor állt meg, amikor belementem; ha folytatja az útját, elgördülök mellette. Kb. 5 centin múlott. Tanulság: nem is tudom... nem hiszem, hogy az, hogy ne nézzek hátra, amikor tudom, hogy mögülem jönnek, én pedig az út bal oldaláról vágok eléjük. Alighanem nem kellett volna elengedni már az első kocsit se, hogy bekanyarodjon előttem, hanem elé kellett volna furakodni, és onnan indulni. Vagy, számolni a piroson átsétálókra.

Az anyagi kár nem jelentős, de személyi sérülés történt - megütöttem a kisujjamat.

Úgy tűnik, ez a hátulról való ütközés kísért engem - hátulról zúztam bele Porsche-motoros vörös csodámmal egy Renaultba még Helsinkiben, és Pesten is hátulról száguldottam bele egy hirtelen megálló autó farába bringával. Persze minden esetet meg tudok magyarázni...

Na mindegy is... a közlekedés sehol sem veszélytelen. Itt sem. Oda kell figyelni.

Mellesleg itt talán kulturáltabbak az autósok, és ez alatt nem azt értem, hogy az otthoni kopasz-mercis kategória valószínűleg sosem olvasott mást, csak Story magazint a budin. Nincs állandó dudálás, kiabálás, anyázás, mint azt otthon megszokhattuk. Eddig úgy tapasztalom, hogy az autósok sokkal inkább közlekedési partnernek tekintenek, mint otthon, ahol a kamionosok képesek 10 centire elszáguldani mellettem a gyűrött aszfaltú emelkedőn. Itt az elindulni vágyó buszsofőr nem tol be az út közepére, ha már elkezdtem kikerülni, és az autósok is előzékenyek, amikor azt látják, hogy azon küzdök, miként tudnék egy háromsávos út bal széléről jobbra kanyarodni. Nem mindig megoldható persze a mutatvány, egyszerűen az autók hatalmas tömege miatt, de általában eljutok oda, ahova szeretnék.

Általában. Előbb vagy utóbb.

Az eltévedések ugyanúgy egy város megismerésének a részei, mint a tervezett útvonalak. Van ugyan egy bringás térképem, de azon csak a belvárosi rész szerepel, és amikor pl. East Finchley-be tekerek teniszezni, ez a térkép nem sokat ér. Persze vannak remek térképek az interneten is, amiket ki lehet nyomtatni, de ezek sok esetben nincsenek szoros szinkronban a valósággal. Eddig még sosem sikerült kisebb-nagyobb kerülők nélkül a teniszpályára jutnom, de a hazafelé vezető utat már egész jól ismerem. Bár, amikor először jöttem vissza onnan, nagyjából 1 órával tartott tovább, mint kellett volna - finoman fogalmazva is nem az optimális útvonalat választottam. (Nem lett volna szabad hinnem a tábláknak, melyek azt hirdették, hogy az út, amin jövök, London központjába hoz, mert nagyon nem oda hozott, hanem elvitt keletnek, miközben én nyugatra igyekeztem.)

A figyelmes olvasó most vakarhatja a fejét - hogyhogy odafelé nem tudom a pontos utat, visszafelé viszont igen?

London tele van egyirányú utcákkal. A térképen ezek az irányok nem feltétlenül vannak feltüntetve, az alkalmankénti útlezárások pedig még kevésbé. Az utcák egyébként sok esetben szűkek, különösen a belvárosban, tehát érthető, hogy egyirányúsítják őket, de pl. Earls Courtnál, szűkebb környezetemben, vagy a Sohoban, elég sokáig lehet bolyongani, ha az szabálykövető ember nagyjából sejti, milyen irányba akar menni, de nem ismeri, melyik utca merről egyirányú. Úgyhogy vagy rászán némi időt az utcák feltérképezésére, vagy sutba dobja a szabályokat. Én például amikor munkába indulok, rögtön megyek úgy kétszáz métert forgalommal szemben, egyszerűen azért, mert nincs kedvem a nagy forgalomban, hosszú sorokban kígyózó autók között körbe menni vagy két kilométert, csak hogy eljussak az utcám végére.

Még egy apróság: az utak ebben a nyugati, jólétinek gondolt metropoliszban is sok esetben kátyúsak és toldozottak-foltozottak...

Képhipoht

2009.07.05. 18:28 | winney | Szólj hozzá!

Újabb képek, még, még, még!

Bhightoni tengehpahti fohhóság! Gahantált vöhös bőhpíh máh megint, hiába a felhők!

Aztán még tengehi élővilág is... Cápa és hája és bahhakuda és még más halacskák is az akváhiumban! Pihanja például...

De még képek a levegőből is! A London Eye-hól! Szédítő magasságból, ahonnan nem látszik máh a pelikán! De máshonnan látszik, méghozzá a pahkból a heggeli sétám során! Éhdemes rákattintani!

És van még maszek stheetview is a köhnyékemhől...

Jöjjenek, nézzék a kedves éhdeklődők! Jól jáhnak akkoh, ha nézik!

http://picasaweb.google.com/nwinney

Születésnapomra

2009.07.03. 01:00 | winney | 3 komment

34 éves lettem én... amit ha kettővel szorzok, majdnem 70-et kapok. Rémisztő, hogy telnek az évek. Csak telik vajon az élet, vagy halad is valamerre? Nem tudnám megmondani.

Meglepetésemre nem csak anyukám köszöntött fel, hanem még egy kis maroknyi ember - úgy látszik, nem kell mindenkinek extrém fizikai fájdalmat okoznom ezen a napon ahhoz, hogy megemlékezzen róla.

Úgyhogy ezúton is köszi mindenkinek, akinek éppen eszébe jutottam, vagy épp bejelentkezett az iwiwre, és ott látta, hogy aznap van, és vette a fáradtságot, hogy írjon.

És hogy mivel telt a jeles alkalom? Kemény munkával természetesen, mint mindig. 17:34-kor azonban elindultunk a közeli John Snow nevezetű kocsmába, ahol is minden kollégát, aki velem tartott (voltunk vagy tizen), meghívtam egy sörre. Ittunk, beszélgettünk, aztán javarészt szétszéledt a banda, mert valahogy nem sokan éreztek késztetést, hogy még egy sört igyunk - ha nekik kell fizetni. Jó fej, önzetlen kollégáim vannak. Igazi társasági emberek, mint arra már sokadjára rá kellett jönnöm.

Na mindegy, így is ez volt eddig a legjobb szülinapom idén.

Magamat egy kéthavi fitnesszbérlettel leptem meg, mert úgy tűnik, mégse elég az a mozgás, amit múltkor leírtam... és mivel a fitnesszteremmel kapcsolatban már van néhány furcsaság, majd írok erről is.

Addig is isten éltessen mindenkit.

Sztár születik

2009.06.24. 22:43 | winney | 1 komment

A Microsoft egy nagy zsák pénzt költött a Bing reklámozására. Ennek részeként az irodánkban is felbukkant egy tévés stáb, és arra kért bennünket, hogy mondjuk el, mit jelent nekünk a "Bing" szócska, valamint hogy csináljunk hülyét magunkból.

Úgy tűnik, nekem mindkettő jól ment, mert kétszer is felbukkanok a propagandaanyagban...

 

Sport szelet

2009.06.23. 00:09 | winney | 4 komment

És most következzenek sporthíreink!

Fölényes játékkal 6:1, 6:1, 6:3, 6:0, illetve 16:7 és 10:5.

Eddig egész jól állunk - de miben is?

Kezdjük az elején...

Aki ismer - legalább egy kicsit, felszínesen - az tudja, hogy nehezen vagyok meg sport nélkül. Londonba érkezésem első időszakában, amikor még hotelekben laktunk, a magammal hozott jóga DVD-t izzítottam, de amint beköltöztem a fülkémbe, szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy itt nem elég a hely bizonyos gyakorlatokhoz.

Mást kellett kitalálni.

Kerestem egy helyet, ami viszonylag közel van a lakókabinomhoz, és legalább részben a természetben lehetek, és elkezdtem futni. Választásom a Chelsea stadion tőszomszédságában levő west bromptoni temetőre esett, ami kellemes kis hely, mókusokkal és varjakkal, egy rakás halott emberrel, na meg betontalajjal. A derekam és a februárban kificamodott bokám sajgó lelkesedéssel vette tudomásul, hogy miféle pályán adtam mozgásra a fejem, de mostanra már egész jól bírják a gyűrődést.

Persze kénytelenek is, mert a kollégákkal elég hamar beszereztünk pár teniszütőt, és elkezdtünk teniszezni - a változatosság kedvéért aszfalton. Szerencse vagy sem, de a többiek sosem teniszeztek előtte, így ha meccset játszunk, én nyerek - viszont nemigen fejlődök. De hát... a játék a lényeg. Ráadásul, miközben én nem fejlődök, a többiek igen, így néha, amikor már fáradok és hibázok, és az időjárás is ellenem fordul, és a nap is a szemembe süt, már-már meg is szorongatnak. Balázstól azt az ígéretet kaptam, hogy szeptember végéig meg fog verni... meglátjuk.
(A teljesség kedvéért, és mivel ő is olvassa, el kell ismernem, hogy egy szettet már nyert ellenem... pontosabban én vesztettem el 5:0-ról 5:7-re. Hogy hogy lehetett ez lehetséges, nem tudom... mármint azon kívül, hogy előtte már 2-3 szettet nyertem ellene, és addigra a nap kiszívta az erőm és leégette a hátam. Talán mert egy pillanatig sem hittem el, hogy ez lehetséges, ezért nem figyeltem eléggé... aztán meg, amikor zsinórban vesztettem el mindent, már nem érdekelt. Az eset mindenesetre nagyon jól rávilágít, hogy nem a másikat kell legyőzni, hanem saját magunkat.)

A futás és a tenisz azonban még nem volt elég.

Egy sörözés alkalmával mondtam Libának, egy foci-mániás volt tanítványomnak, hogy ha tud valami lehetőséget focira, szóljon. Ő pedig volt olyan rendes, és szólt. (Pedig már 1-essel se fenyegethettem... Ugye, milyen jó, ha valakit kedveltek a tanítványai?) Mostanra már le is igazoltak a Sport szelet nevű formációba, a helyi magyar focibajnokság most indult új szezonjába. Az első két meccsünket magabiztos győzelemmel zártuk. A gólzsák mondjuk nem én vagyok, hanem Liba, de meccsenként 1-2 gólt eddig én is hoztam. Még szokni kell a pályát, mert egész más, mint bármi, amin eddig játszottam, és van néhány speciális szabály is, de érezhetően javul a játék.

Ahogy azonban a hasamra meredtem a tükörben, úgy véltem, még több mozgás kell, ezért vettem egy bringát. Nem különösebben szép, helyenként rozsdás, az ülés és a markolat szakadozott, az első kerékben pedig megbújik egy alacsony amplitudójú nyolcas... vagyis pont olyan, amilyen nekem a maradék három hónapra kell, hogy dolgozni járjak vele, és kisebb esélye legyen, hogy ellopják. Már nagyon hiányzott a tekerés, úgyhogy nagyon örülök neki, ráadásul új dimenziót ad a londoni városnézésnek is.

De lássuk be, a felsőtest edzése eddig kimaradt... Körülnéztem a konditermeket illetően, és találtam is a közelben egyet, ami itt viszonylag olcsónak számít - de azért így is elég drága, és a legkisebb időegység, amire bérletet lehet váltani, 3 hónap. Ez kicsit necces ahhoz, hogy heti 1-2 alkalommal lejárjon az ember, ha épp van kedve és ideje. Ha nem lenne más sport, még be is vállalnám, de így... Ráadásul nyáron, főleg, ha az ember egy idegen világvárosban van, nem konditeremben akarja tölteni az idejét. Maradt hát a maszek otthoni megoldás: az örökérvényű fekvőtámaszok mellett jobb híján a bőröndömet emelgetem, amit vízzel telt műanyag palackokkal zsúfoltam meg. Nem a legprofibb, az igaz... na de ennyi mozgás talán már nekem is elég lesz.

Lenyomatom a virtuális világban

2009.06.17. 23:16 | winney | 5 komment

Érdekes kincsekre bukkanhat az ember, ha a világhálón szörföl. Különösen, ha extrém módon kitágítja a "kincs" fogalmát.

Ha például rám keresünk, nemcsak az derül ki, hogy napjaink rohanó világában milyen ügyes és okos vagyok, hanem az is, hogy nem volt ez másként régen sem.

(Kapaszkodjatok... Belegondolni is szörnyű, de majdnem 20 évet repülünk vissza az időben...)

1991-ből például szoftvertörténelmi jelentőségű felfedezés tárul elénk azon a gyűjteményes weboldalon, mely a Commodore Plus4-es programokat lett volna hivatott összeszedni. Nem más kerül itt elő, mint a nyilvánvalóan országos hírnevet szerzett számítógépes kalandjátékom, az Álom, édes álom.

Jól látható, hogy nem csak a 320x200-as felbontásba zsúfolt, karakterhelyenként két színből építkező grafikához volt természetadta tehetségem...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

... de kreativitásom és verbális kifejezőkészségem is minden képzeletet felülmúlt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az oldal mellesleg téved, a játék már '90-ben elkészült, alig valamivel első kalandjátékom, a Ninja küldetése után.

Az érdeklődők innen akár le is tölthetik, Plus4-emulátorral, meg mindennel, ami kell.

Egy másik weboldalon az is kiderül, hogy valaki égre-földre kereste az Álom, édes álmot Commodore 64-re is. (Merthogy oda is elkészítettem. Emlékszem, az Edda 2-es sorszámú albumát hallgattam azon a hétvégén GoldStar - ma LG - márkájú kétkazettás magnómon. Fura, hogy emlékszem erre... Nemcsak az nem rémlik, hogy két hete mit hallgattam programozás közben, de az se, épp min melóztam pontosan...)

És ha ez nem lenne elég, korunk Sherlock Holmes-a azt is kinyomozhatja, hogy már akkor szemet vetettem a nyomtatott médiában rejtező publikálási lehetőségekre, mint azt az alábbi (1, 2, 3) szemelvények is bizonyítják, a Commodore Világ '91-es évkönyvében.

Mentégemre legyen mondva, nem álltam meg a fejlődésben, és ma már teszek szóközt az írásjelek után.

Az mondjuk más kérdés, hogy manapság is programozok, és továbbra is örömöm lelem a rajzolásban és az írásban... és néha még az Edda 2-t is meghallgatom. Szóval lehet, hogy mégse fejlődtem sehova...

A divat egyik fővárosában

2009.06.14. 14:34 | winney | Szólj hozzá!

Az iwiwes ’Egymás szemében’ című találmány szerint (vagyis szerintetek) én elég vacakul öltözöm. Átlagos vagyok, mint a csütörtöki borsófőzelék.

Igazán köszönöm a megható visszajelzést, jó tudni az ilyesmit.
 
Londonban ez alighanem hatványozottan igaz, a divat itt ugyanis nem ismer határokat. Eddig azt hittem, csak a nagyapám képes gátlás nélkül kopott szürke zakót hordani elnyűtt barna pulóverén, mindezt svájci sapkával tetézve – de nem.
 
Végzetesen mindennaposan festhetek az igényesebb londoni (és főképp a sohói) fiatalság mellett, akik fél centivel a térd alatt megkötött kockás nyakkendőt, az elegáns öltönyhöz holland fapapucsot, hasig nyúló rózsaszín trikóhoz fekete zakót és színben harmonizáló hónaljkutyát, vagy bármihez sálat viselnek. Igen nagy szezonja van a buzeráns holmiknak és hajviseletnek, a pofonra ingerlő nebántsvirág-megjelenésnek. Sokan durva szemöldökszedéssel vagy szolíd sminkkel fejezik ki nemi orientáltságukat, feltételezve, hogy a póló fölött hordott melltartó nem ad elég egyértelmű jelzést.
 
Természetesen eddig csak a férfinak született emberekről volt szó.
 
A lányok között is dívik az eklektika, bár igazság szerint azok helyett, akik véletlenszerűen dobálják magukra a ruhákat, sokkal hamarabb észreveszem azokat, akik az otthon a ’90-es évek elején hódító elasztikus, csillogóan fekete nadrágokat hordják (még ha erre általában miniszoknyát is húznak). Formás lábakon ez mindig jól mutat... és ahol 7 és fél millió ember él, ott akad egy pár formás láb is.
 
Lehet, hogy én is akkor lennék menő, ha ilyesmit húznék alsó végtagjaimra, mint azt néhány azonos nemű fajtársam teszi – de akkor már inkább átlagos leszek.
 
Érdekes adalék lehet, hogy milyen ruhát viselünk a munkahelyen, egy olyan konzervatívnak vélt mamutcégnél, mint a Microsoft. Sok irodában ugyanis elvárás az ing viselete, a farmer és a rövidnadrág pedig száműzetésben szenved – mi azonban pólóban és farmerban nyomjuk, jó idő esetén rövidnadrágban és szandálban, esetenként papucsban. Függetlenül attól, hogy jönnek-e üzleti partnerek vagy sem. Mert így is lehet. Mert akinek van esze, tudja, hogy nem lesz okosabb sem ő, sem a beosztottjai, ha nyakkendőt kötnek. (Igazából azt nem értettem soha, hogy miért van az, hogy nem lehet ezt mindenhol így...)
 
Nagy extrémségek ezen a téren tehát nincsenek a Bing-gyárban, csak az egyik ex-Yahoo-s vezető fejlesztő feneke szokott kilógni néha a farmeréből, látni engedve lecsúszott alsógatyáját, pedig sem a gatya mintája, sem a fenék formája nem indokolja ezt a fajta demonstrációt.
 
Hát, ez a divat Londonban, 2009-ben.

Buon giorno!

2009.06.13. 00:21 | winney | 2 komment

Azért jó külföldön lenni, mert otthon, ha lebarnulok, legfeljebb cigánynak néznek (még néhány cigány is), míg határainkon kívül inkább olasznak (még néhány olasz is, vagy ma pl. egy görög és egy kolumbiai salátáslány).

Na de mi is késztetheti az óvatlan szemlélőt eme téves következtetésre?
 
A sok mirellit pizzától lenne? Vagy mert épp abban a fázisomban vagyok, amikor szőrt növesztek a szám köré? Vagy... mert barnább vagyok, mint a venezuelai főnököm, aki nemrég jött vissza másfél hetes ibizai nyaralásáról?
 
Jogos a kérdés: hol barnultam én le ennyire?
 
Egyrészt Londonban is leégtem kétszer, mert nincs is jobb, mint a déli napsütésben félmeztelenül, naptej nélkül teniszezni, kizárva a lehetőséget, hogy az angol napnak bármiféle ereje lehet. Másrészt... ellátogattam Dublinba.
 
Dublin persze nem a verőfényes napsütésről híres, de nekem ezzel is szerencsém volt – azon a négy napon, amit ott töltöttem, szinte nyomát sem lehetett látni felhőnek az égen. Így aztán eszemben sem volt zárt ajtók mögött, híres pubokban vagy múzeumokban tölteni az időt; az utcákat róttam, és meglátogattam a tengerpartot.
 
A térképen úgy tűnik, Dublin a tenger partján fekszik, de a látszat csalóka – a város központjától gyalog kimondottan nincs közel a part. Főleg, ha valaki – mint én – úgy gondolja, hogy a legjobb módja a tengerhez való jutásnak az, ha a belé ömlő folyót követi... A Liffey ugyan valóban a tengerbe folyik, de a part azon részén ipari dokkok, szennyvíztisztító telepek és áramfejlesztő üzemek sorakoznak, melyek teljesen eltakarják a víz kékjét az arra járó szeme elől, és nem kecsegtetnek sok reménnyel, hogy valaha is megláthatja. Én azonban nem adtam fel.
 
Nem törődve a már lecaplatott kilométerekkel és fittyet hányva az előttem feltárulókra, folytattam az utam a háznyi méretű daruk és a búgó generátorok között. Az elhivatottság és a rettenthetetlenség próbája volt ez. Egy férfivá avatási szertartás, ahol kiderül, hogy ki az, aki nem rémül meg a mellette csordogáló szennyvíztől, a rozsdás gyárépületektől és a böhöm kéményektől.
És mintegy órányi kutyagolás után (lehet, hogy kevesebb volt, de többnek éreztem) eljutottam az öbölbe...
 
Nem tudom, ki hogy van vele, de akárhányszor tengerparton vagyok, és a bőrömön érzem a felőle fújó szellőt, a sós levegőt, hallom a sirályok vijjogását, mindig úgy érzem, hogy egyszer csak majd a tengerpartra kell költöznöm. Végleg.
 
Imádom a természetet, az erdőket, a hegyeket, a folyókat, a tavakat... és a morajló, végtelennek tetsző kékséget.
 
Így aztán elhatároztam, hogy másnap is visszajövök, sőt, végiglátogatom a tengerpartot. (Bár szigetről van szó, elméletileg körbe is mehettem volna, de nyilván nem az egész partvidék volt tervbe véve, hanem csak egy kis része, Dublintól délre.)
 
Mehettem volna a helyi HÉV-vel, mely a DART nevet kapta a derék írektől, de úgy gondoltam, sokkal intenzívebb és személyesebb élménynek nézek elébe, ha biciklivel tekerek egyet. Elvileg lehet valahol bringát kölcsönözni Dublinban, de szerencsére nem volt rá szükség: szállásadóm, a rokoni Hégely család legidősebb, és egyben legfiatalabb fia, Peti, rendelkezett egy kerékpárral, amit szívesen a rendelkezésemre bocsátott.
 
A tengerre jutás nem volt egyszerű. Nem csak a brit szigeteken uralkodó baloldali közlekedéssel kellett megbirkóznom, de magával a bringával is. Peti mondta ugyan, hogy nem érdemes használnom a sebváltót, de nem hittem el neki, míg egyszer le nem kellett szállnom, hogy kézzel tegyem vissza a megfelelő fogaskerékre a láncot. Emellett már csak a nyekergő pedál és a folyton elmozduló ülés jelentettek apróbb nehézséget... Nem akarok panaszkodni, tényleg élveztem a tekerést, mindenkinek szívből javaslom, aki jó időben látogat Dublinba. Számomra hatalmas élmény volt a tengerparton hajtani, a saját tempómban világot látni, megpihenni egy-egy szimpatikusabb kikötőben vagy partszakaszon, és nem utolsó sorban, vadon élő fókákat látni.
 
Csak egy dologra nem gondoltam: ha délelőtt 11-től este 6-ig kint vagyok, a kelleténél jobban megkaphat a nap.
 
Konkrétan szénné égtem. Pár napig fájt, ahogy ruha ért a bőrömhöz.
 
Nem mindenhol persze, éles határvonal látszik a nyakamnál és az al- és felkarom találkozásánál. Azóta óvatosan kell pólót hordanom – nemcsak a bicepszem elővillanó fehérsége miatt (ami pedig tenisz közben már barnult is), de azért is, mert foszlik a kezemről a bőr, mintha zombi lennék. Azon már túl vagyok, hogy a pofám leszakadjon, de az alkarom még mindig bőven ontja magáról az elhalt hámsejteket.
 
Ki gondolta volna, hogy Dublinban naptejre lesz szükségem? (Na persze, ha gondoltam is volna rá, a reptéren úgyis elvették volna.)
 
A következő napra azt terveztem, hogy ellátogatok Howth félszigetére, de ehelyett inkább vámpír-üzemmódba kapcsoltam, és maradtam Dublinban: meglátogattam a Nemzeti Galériát (nem rossz), alapvetően az árnyékban császkáltam a városban, és a parkokban pihentem. (Véletlenül éppen ott, ahol aztán 40ezer lelkes nő bukkant fel izzadt trikóban, erősen lihegve és kipirulva. Mit csinálhattak?)
 
Howth az utolsó napra maradt. Bár oda is biciklivel akartam menni, a bőröm nem rajongott az ötletért, mint ahogy Peti bringája sem – alighanem kilyukaszthattam valahol menet közben a hátsó gumiját, mert teljesen lapos volt. (Éreztem én hazafelé, hogy nehéz tekerni, de azt hittem, csak fáradok.) Szeretem ugyan a kihívásokat, de ez már túl sok volt egyetlen biciklitől.
 
És hogy milyen Dublin?
 
Sokkal emberibb és barátságosabb, mint London, sokkal inkább otthon éreztem magam. Túl sok látnivaló mondjuk nincs, de ha az ember csak jól akarja érezni magát, és véletlenül nem esőt fog ki - no meg ha olyan rokonai laknak ott, mint nekem (köszi Adri és Peti) - akkor mindenképp érdemes ellátogatni.
 
Már csak azon gondolkodom, hogyan térjek vissza az olasz kerékvágásba... Nem tudom. De egyre biztosabbnak látszik, meg kell tanulnom olaszul, mert amint elárulom, hogy magyar vagyok, akárcsak Helsinkiben, itt sem vagyok túl érdekes tovább... 

 

Na ciao!

Hangos képhegény

2009.06.06. 12:27 | winney | Szólj hozzá!

Tudományos fantasztikum! Időutazás! Téhutazás!

Fotók az ókohból! Kihándulás Íhohszágba és a velszi tahtományba - hadd látom, úgymond, mennyit éh!

Kehékpáhos tekehés az íh tengehpahton! Meleghekohd! Bahátságos fókák! Sok a fóka, de kevés az eszkimó! Elkesehítő hozmáhtalanság!

Éhdemes megtekinteni! Tessék! Tessék! Ehhe jöjjenek...

http://picasaweb.google.hu/nwinney/

Bing!

2009.05.29. 12:50 | winney | 1 komment

El kell fogadni, hogy a világ és az igények változnak, és ennek tudatában kell készítenünk a rendszereinket - ez az agilis szoftverfejlesztés egyik alappillére.

Amiről ez eszembe jutott, az az, hogy a keresőnk neve is megváltozott: nem Kumo immár, hanem Bing (csakis a Chandler Bing-rajongók kedvéért). Sokféle változást hagyott már keserű szájízt maga után, de ez nem, mert Bing-feliratú cukormázzal borított muffinokkal és pezsgővel értesültünk a Bing megszületéséről. Talán még pólót is kapunk (ami nem is lenne baj, mert a mosógép nemhogy nem szedi ki a koszt rendesen a ruháimból, de új foltokkal is gazdagítja és ki is nyújtja őket).
 
Hogy miért változott meg az utolsó pillanatban a márkanév, arra csak egy ötletem van: hogy mindenki erről írjon, még egyszer. Én is.
 
Hát akkor: Bing!

 

Némi ide vonatkozó lap- és linkszemle (kicsit szedett-vedett, mert csak úgy bemásolgattam a lelkes MS-dolgozók leveleiből):

http://index.hu/tech/net/2009/05/27/szazmillios_reklamkampannyal_indul_a_microsoft_keresoje/
"Már csak napok vannak hátra a Microsoft Google-gyilkosnak kikiáltott keresője, a Bing premierjéig (ha nem tűnne ismerősnek a név, az azért van, mert éppen most nevezték át a Kumo munkacímről)."

"Bing makes Google look complacent, and that's not good for Google. For the moment, Bing's on top in this game. Try this search engine. I do not think you will regret it. " – Rafe
 
CARLSBAD, CALIF. - Microsoft's new search engine Bing was unveiled Thursday and can already boast about a rousing endorsement from an unexpected source: Apple co-founder Steve Wozniak. "That was the most astounding software demo I've ever seen," Wozniak tells Tech Ticker after seeing Microsoft CEO Steve Ballmer unveiled Bing at the All Things Digital Conference here.
 
Microsoft's Bing Is Good Search, by Any Name

 

Realtime response to the Bing announcement: http://search.twitter.com/search?q=bing 

 

Coverage of the Conference: http://d7.allthingsd.com/?refresh=10
 
 
Now Live:
·         http://discoverbing.com/
 

 

 

Az angol bétáról (ezen dolgozunk):

 

 

Kumo

2009.05.22. 17:07 | winney | 1 komment

Már az Index is világgá kürtölte: Jövő héten jön a Google-gyilkos Kumo!

Egész véletlenül épp a Kumon dolgozok én is... úgyhogy ez egy jó apropónak ígérkezik arra, hogy a munkámról is ejtsek néhány szót. Persze anélkül, hogy ipari titkokat kotyognék ki...
 
De kicsit korábbról kezdem, mint hogy én is belecsöppentem.
 
A Microsoft internetes keresője jó ideje a piacon van már, LiveSearch néven, és bár Európában a kutya se használja, Amerikában egy apró szeletet sikerült kihasítania magának a piaci részesedésből - sokkal inkább a MS üzleti rafinériájának, mint a LiveSearch képességeinek köszönhetően.  A Microsoft azonban többet szeretett volna, és továbbfejlesztette a keresőmotort - ebből lett a Kumo. (Bár még mindig nem biztos, hogy ez lesz a neve...)
 
Hogy milyen lett?
 
Van itt nekünk egy weboldalunk, ahol egymás mellett lehet versenyeztetni a Kumot és a Googlét; a Google egy hajszálnyival gyorsabb szerintem, és bár az esetek többségében mindketten kiköpték, amit kerestem, volt, hogy csak a Kumon találtam meg... és ez azért nem rossz. Mellesleg egész jól néz ki... szóval érdemes lesz kipróbálnotok.
 
És hogy minek jöttem ide Londonba, ha a Kumo már úgyis kész van?
 
A keresők nem csak más weboldalak listáját szokták visszaadni találat gyanánt, hanem szeretnék minél pontosabban visszaadni azt az információt, ami a felhasználót érdekli. Ha valaki az időjárásra kíváncsi, szerencsés megmondani neki, milyen lesz az idő, ahelyett, hogy mindenféle oldalakra irányítjuk. Ehhez azonban kell egy elég combos adatbázis is, meg sok okos kis program, ami ebből az adatbázisból vissza tudja adni a kívánt információt. Az adatokhoz adatszolgáltatók kellenek, akiknek mindenféle adatát (pizzériák, sporteredmények, stb) be kell lapátolni a keresőbe.
 
Ezt a lapátolást eddig leginkább az USA-ra végezték el, ám mivel a Microsoft terjeszkedő fajta, Európában is meg akarja vetni a lábát a Kumoval.
 
Európában is kellettek hát olyanok, akik tudnak lapátolni, vagy legalábbis gyorsan megtanulják. Ezért vagyok itt.
 
Hogy milyen itt, milyenek a többiek és a munkakörülmények, arról majd egy másik alkalommal...

 

Addig is, Kumora fel!

Képtáh-bővülés

2009.05.21. 23:37 | winney | Szólj hozzá!


Végtelen szenzáció! Új képek éhkeztek!

A bátoh Winnetou ezúttal gyáva volt, és a fényképezőgép mögé hejtőzött! De ez se phobléma, meht itt van a...

Thafalgah téh! De még sőt: egyiptomi szobhok! Koheai képhegény! Holland pahk!

És még más is!!! Huhátlan dinoszauhuszok! Mohgó t-hex! (Ezek a Natuhe Histohy Museumban, ami máh hégi, de vannak új képek is ott, mint ahogy a Hyde pahkban is!)

Megőhülés! Mi jöhet még?

Klikkeljen gyohsan, le ne mahadjon a kedves éhdeklődő közönség...

http://picasaweb.google.hu/nwinney/

süti beállítások módosítása