"Kicsi a világ!", mondják két ember találkozásakor, akik adott helyen, adott időben csekély valószínűséggel találkozhattak egymással.

Mennyi volt például az esélye, hogy a JATE-re járó két Vakulya (akik nem rokonok) a ugyanazon kolesz ugyanazon emeletére kerüljön?

Mégis így történt.

Mennyi az esélye, hogy valaki az olyannyira valószínűtlen, mindenki által visszakérdezett Vakulya Norbert nevet kapja? Mennyi az esélye, hogy ketten is ezt a nevet kapják? És mennyi az esélye, hogy az ország két Vakulya Norbija (akik nem is ismerik egymást, és tudtukkal nem rokonok), ugyanabból a városból - Kiskunfélegyháza - indulva ugyanabba a városba - London - jussanak?

Aki nagyon szőrözni akar, mondhatja persze, hogy ennek igenis nagy az esélye, ha tudja, hogy Kiskunfélegyháza az ország Vakulya-ellátó központja, szegről-végről minden Vakulya onnan gyökeredzik. Ott, ha bemutatkozok, nem azt kérdezik, hogy milyen Róbert, hanem hogy Vakulya micsoda? London pedig úgy szívja magába az embereket, mint a szivacs. Sokkal nagyobb esélye van, hogy bárki Londonba menjen dolgozni, mint hogy Pakisztán valamely kisvárosába. Miért ne jöhetne ki két Vakulya Norbi is Londonba - lényegében mentesítve Magyarországot a Vakulya Norbiktól?

Na jó... emeljük a tétet. Mi az esélye, hogy az egyik Vakulya Norbi gyerekkori szomszédja a másik Vakulya Norbihoz menjen feleségül - főleg, hogy a Vakulya Norbik (és így a szomszédjaik is) a város két ellentétes végén laktak?

Mi az esélye, hogy a másik Vakulya Norbi egyik volt osztálytársa jó barátnője legyen itt Londonban az egyik volt tanítványomnak? És hogy találkoztam is vele, csak hogy megdöbbentsen azzal, hogy elsőre megérti a nevemet?

Elég kicsi már a világ?

Tovább megyek. Tegyük fel, az egyik Vakulya Norbi meglátogatja a másikat. Mi az esélye, hogy az ottani vendégseregben lesz egy békéscsabai pár? (Azok kedvéért, akik valami rejtélyes tér-idő paradoxon folytán kerültek a blogomra, és nem ismernek: életem jó hosszú szakaszában Békéscsabán éltem.) Mi az esélye, hogy egy másik pár egyik tagja a keresztapja révén ismeri az én keresztapámat? Mi az esélye, hogy ugyanezen pár másik tagja, egy görög srác, egy darabig szintén a Tatának dolgozott? (És hogy ugyanaz a véleménye az indiai szervezőkészségről, mint nekem? Na jó... azt gondolom, ennél a cégnél mindenkinek ugyanaz erről a véleménye.)

Nos... Vakulya Norbikkal ritkán találkozik az ember. Különösen, ha ő maga is az. Ám, mint az előző felvezetésből kiderülhetett, nekem - nekünk - mégis részünk volt ebben. Bár Kriszta - a volt szomszédom, öcsém volt osztálytársa, és a másik Norbi felesége - azt mondta rám, jobban hasonlítok apukámra, mint egykori önmagamra, valójában a férje hasonlít apukámra... jobban, mint bármelyik általam ismert rokonom, apukámat leszámítva, persze. Furcsa volt belegondolni, hogy akkor találkoztunk utoljára Krisztával, amikor a szüleink voltak annyi idősek, mint mi most... Én például amikor megláttam, azt hittem, az anyukája nyit ajtót.

A részletekbe nem mennék bele, de talán sejthető, hogy bőven volt miről beszélgetnünk. Köszönöm nekik azt a vasárnap délutánt. (És, mint az Oscar-díjak átadásánál szokás: köszönöm anyukámnak, hogy rászabadult az iwiwre, felgöngyölítette ezt a bonyolult ismeretségi hálót, és nem hagyott békén addig, amíg meg nem ígértem neki, hogy majd egyszer meglátogatom Krisztát és Norbit. És köszi Krisztának, hogy nem várta meg, hogy én jelentkezzek...)