–        Írország? Ráadásul egy aprócska kis város? Ne mondd, hogy dolgozni jöttél ide… Mi dolgod itt?
–        Jövetelem célja kettős. Egyrészt, itt, a világ végén, tehéncsordák és szántóföldek szomszédságában van az Európai Bizottság (European Commission) egyik fiókszervezete…
–        Állj! Az EU intézményeit Brüsszelben tartják. Ezt mindenki tudja. Miről beszélsz?
–        Azt te csak hiszed. Az Élelmiszeri és Állategészségügyi Iroda igenis itt van. Nézz csak utána: http://europa.eu/rapid/press-release_IP-02-1100_en.htm . Hogy miért épp Írországban, és ha már itt, miért nem Dublinban, ne kérdezd. Talán a helyi foglalkoztatottsági ráta javítása érdekében lobbizta ki magának Írország, hogy itt épüljön ez a központ. Persze, a folyosókat járva és a névtáblákat lesve inkább tűnt úgy, hogy Európa minden részéről dolgoznak itt, épp csak a környékről nem. De az is lehet, hogy azért került ide ez a központ, mert valamelyik ír dönteshozónak épp itt volt földje, amit szeretett volna jó áron eladni.
–        Na de mi közöd neked az Európai Bizottsághoz?
–        Már két éve nyűglődnek valamivel, amivel nem jutottak semmire. Elhívtak hát, hogy segítsek.
–        Aha! Pont téged, mi? Egyedül téged…
–        Nem, nem egyedül engem. Ott volt velem Andreja is, Párizsból.
–        Andreja, Párizsból? No hát… Ő ki?
–        Egy vékony, mosolygós, 32 éves, szerb felmenőkkel rendelkező ausztrál srác.
–        Srác?
–        Ne tévesszen meg a neve.
–        Pedig már kezdett érdekessé válni…  De mi közöd neked az Európai Bizottsághoz? Vagy az állategészségügyhöz?
–        Semmi. Viszont, hiszed vagy sem, ők is használnak szoftvereket. Használnák az OECD szoftverét is, ha működne, de eddig nem sikerült működésre bírniuk.
–        Hogy jössz a képbe éppen te?
–        Én is dolgoztam ezen a szoftveren az elmúlt fél évben. Úgyhogy most már tudják majd használni. A lengyel Marek, aki Brüsszelben klikkelget serényen, úgy nézett ránk, mint a megváltókra.
–        Szóval ezért mentél Írországba.
–        Részben ezért.
–        Mert miért még?
–        Ez nem is annyira cél volt, mint inkább a létezésem egyik mellékkörülménye…
–        Ne ködösíts!
–        Azt pont nem csináltam.
–        Beszélj érthetően!
–        Hát jó. Röviden: minden jel arra mutat, hogy Írországban én vagyok a napisten.
–        Tessék?
–        Írország arról hírhedt, hogy állandóan esik az eső. Szitál, szemerkél, ömlik… mikor mi. De a felhőtlen, napos égbolt nagyjából ismeretlen számukra. Kivéve, amikor én is ott vagyok.  Másodjára jártam Írországban, és mindkét alkalommal megérkezett velem a nyár is. Ezekben a napokban esőfelhő sehol, sziporkázó napsütés annál inkább. Olyannyira, hogy mindkét alkalommal meg is pirultam. Jó volt látni, mennyire örülnek a helyiek a nyárnak. Ha tudták volna, hogy egy isten, sőt, maga Lugh jár közöttük, talán még barátságosabbak lettek volna velem. De így sem lehet okom panaszra. Ismeretlenül is rám mosolyogtak, rám köszöntek, viccelődtek, jó fejek voltak. Kivéve Pault, a rendszergazdát, aki szintén helyi istennek képzelte magát az EC-ben. Persze sok rendszergazda ilyen.
–        Hagyjuk is Pault. Milyen volt Trim?
–        Kicsi és nagy. Maga a központ elég kicsi, kétezren sem élnek benne. Van egy várrom, ahol a Rettenthetetlent is forgatták, körülötte további romok és egy patak – nagyjából ez minden.
–        Gondolom, ezért kicsi. De miért nagy?
–        A hoteltől a legközelebbi boltot cirka egyórányi gyaloglásra találtam. Tömegközlekedés nincs, hacsak nem számoljuk a városon óránként áthaladó távolsági buszt. Úgyhogy elég sokat gyalogoltam ezekben a napokban. De megvan ennek is a hangulata. Különösen, hogy a középkor óta meglevő gyalogösvény egyik oldalán a patakpart húzódik, a másikon szántók, alkalmanként pedig régi romok és temetők… Békés volt és nyugodt, mintha lelassult volna az idő. A nap csak későn ment le, és addig is elárasztott meleg, cirógató sugaraival, az emberek pedig nem stresszeltek, csak élvezték az élet egyszerű örömeit… Igazi felüdülés volt.
–        Gondolom, nem maradhatott ki Dublin sem.
–        Természetesen nem. Ellátogattam a tengerpartra, császkáltam a városban, eltévedtem (meglepő, mennyire könnyen eltévedhet az ember egy olyan városban, amit néhány éve viszonylag jól megismert, ha pusztán a Google térképeire bízza magát), és belefért még egy rövid rokonlátogatás is. Jó volt.

-          Ismet Parizs.
-          Ismet. De most csak egy hetre.
-          Minek koszonheted, hogy ismet kihivtak?
-          Eszukbe jutott, legutobb is milyen ugyesen megmentettem a vilagot. Most is szukseguk tamadt ilyesmire. Ram gondoltak.
-          Hallhatnank az igazsagot?
-          Igazabol eloszor Bruce Willisre gondoltak. Nem ert ra.
-          Mivel telt valojaban a het?
-          Nagyreszt egy konferencian ultem, ahol alkalmam nyilt talalkozni nehany fontos – vagy magat fontosnak velo – seggfejjel. François Hollande is ott volt.
-          Talalkoztal a francia koztarsasagi elnokkel?
-          Nem. Csak o is ott volt. Egy masik teremben, egy masik konferencian, de ugyanabban az epuletben. Neki koszonhetoen a belepes elott olyan biztonsagi szuresen kellett atmenni, mint egy repteren. Az ausztral kollega szerint mesterloveszek is voltak a szomszedos tetokon.
-          Akkor kikkel talalkoztal?
-          Ne varj neveket… Voltak ott az IMF-tol, az ENSZ-tol, mas nemzetkozi szervezetektol, meg mindenfele orszagok statisztikai hivatalatol es jegybankjatol. A KSH-tol vagy a MNB-tol persze senki.
-          Milyen volt ezekkel az illusztris kepviselokkel egy asztalnal ulni?
-          Leginkabb kenyelmetlen. Egy hatalmas terem sarkaban ultem, ahonnan csak ugy lattam, aki beszel, ha kicsavartam a nyakam es a torzsem.
-          Hogy csoppentel a penzugyi vilag sodrasaba? Iranyt valtottal, es programozas helyett kozgazdaszkodsz?
-          Nem vagy tul felkeszult a riportalanybol…
-          Hat, ez csak egy rogtonzott villaminterju…
-          Es mibol keszultel fel, a villamokbol? Most egy olyan szoftveren dolgozom, ami mindenfele statisztikai kimutatasokat tar a felhasznalo ele – es meglepetesemre, a vilag sok felen hasznaljak, a fent emlitett szervek.
-          Mi volt a konferencia tanulsaga?
-          Hogy nem tudok angolul. Vagy az Uj-Zelandiak nem tudnak. Ezt meg ki kell deriteni, mert nekik is fogok dolgozni.
-          Miert csak most, az utolso pillanatban, utban a repterre keszited magaddal ezt az interjut? Blogolhattal volna tobbet, rakhattal volna fel fenykepeket…
-          Nemigen volt olyan este, amikor 11 elott hazaertem volna. A munka utan megceloztam a varost…
-          … es pezsgoztel az Eiffel-torony toveben.
-          Tobbek kozt azt is. Latod, tudsz te, ha akarsz. Gondolom, figyeled, mit posztolok a facebookra… Helyes! Mindenesetre, inkabb kihasznaltam a tavaszi Parizst, es ujra felfedeztem magamnak, semmint hogy a laptop elott uljek a hotelben. Belevetettem magam az eletbe, jartam a varost, es lattam par erdekes dolgot. Tobbek kozt egy nagy rakas buzit, egy nagy rakas ellen-buzit, es egy nagy rakas rendort, aki felkeszult, hogy verekedjen veluk. Fenykepeket is csak igy tudtam kesziteni…
-          Ezek szerint lesznek fenykepek? A buzikrol?
-          Lesznek. De nem a buzikrol. Majd szolok.

Most, hogy 20 perc mulva felszallok a repulore, ami hazavisz, talan ideje irnom arrol, mit keresek Parizsban. Mondjuk nem sokan voltak ra kivancsiak, de a regi facebook-pajtik mar hozzaszokhattak, hogy az erdeklodes hianya nem zavar, ha blogolni akarok.

Sok idom azonban nincs, igy csak egy gyors villaminterjut keszitek magammal.

-          Szoval, mit keresel Parizsban?

-          Penzt.

-          Mivel?

-          Mivel a cegem idekuldott, hogy legyek okos es ugyes, es dolgozzak, ahogy a csillag megy az egen.

-          Mit dolgoztal?

-          Amit szoktam. Mindenki tudja, aki ismer.

-          Melyik cegnek?

-          OECD.

-          Az mi?

-          En se tudtam elotte, pedig egy nagy statisztikai ceg. Mintha a KSH-t kiterjesztenenk az egesz vilagra. Parizsban van a kozpont.

-          Es te statiszta vagy ott?

-          Mindig ezek a gyenge viccek...

-          De most komolyan, mit csinalsz?

-          Van ezeknek egy web-alkalmazasuk, annak a tovabbi csiszolgatasaban veszek reszt.

-          Tetszik?

-          Jobban, mint gondoltam. Az elejen arrol volt szo, hogy elegge alja melot fogok vegezni, de ugy nez ki, rajottek, hogy tobbre vagyok rendeltetve. Raadasul amirol elotte azt gondoltam, hogy alja, az sem annyira alja.

-          Es jol tudsz franciaul?

-          Nem kell tudnom franciaul. Rejtovel elve, negy nemzetiseg kepviseloi ultek a szobaban, ahol en dolgoztam. Azt persze el kell ismernem, hogy egyikuk sem volt dijbirkozo vagy hussalata. Ha pedig kitekintunk a szobabol, volt itt koreai, angol, nemet, ausztral, torok, japan, izraeli, magyar es persze francia is. Az angolt hasznaltuk kozos nyelvkent.

-          Es mi lett a Microsofttal es a Binggel?

-          Decemberrel vege lett. Mostantol megbizhato indiai kezekbe kerult. Aki dolgozott mar indiaiakkal, tudja, mit jelent ez. A tobbiek orulhetnek.

-          Akkor foleg ideje lenne mar lecserelni a blog fejlecet, esetleg atnevezni, nem?

-          De. Csak nem nagyon foglalkozom vele, igy, hogy masfel evente irok ra. Akinek pedig van egy csopp esze, mar rajott, hogy a blog nem Londonrol szol, hanem a ceges kikuldeteses elmenyeimrol.

-          Meddig tart a parizsi kintlet?

-          Mar csak percek kerdese... Most megyek haza, de azzal fenyegetett a nemet nagyfonok, hogy idonkent azert jo lenne, ha visszamennek Parizsba 1-1 hetre. Egyebkent 3 hetig tartott.

-          Milyen volt a szallas?

-          Zokkenomentes… de ha mar szallasrol van szo, legyen itt vege az interjunak, mert hamarosan be kell szallnom a repulobe, hogy az is felszallhasson. A tovabbi kerdesekre majd szemelyesen…

Washington – Frankfurt

 Biztos, ami biztos alapon már három és fél órával a repülő indulása előtt (tehát már délután 2-kor) a reptéren voltunk, mivel reggel azt hallottuk, hogy roppant hosszúak a sorok, és legalább 4 órával érdemes a repcsi indulás előtt ott lenni. Igaz, ezt a buszsofőrünktől, egy pakisztáni bevándorlótól hallottuk, aki sok mást is mondott Washingtonról, amik, mint később kiderült, nem igazán fedték a valóságot, így a hosszú sorokról költött álma sem bizonyult valósnak. Úgy csusszantunk be a tranzitra, mint olajozott kukac a szilvába – még ha ez a hasonlat béna is. Volt hát időnk bőven, amit meg is ragadtam, hogy a két napja hordott, és azóta kissé büdösödő pólóm helyett újakat vegyek – kár, hogy zoknit és alsógatyát nem árultak a reptéren.

Egyre türelmetlenebbül vártuk, hogy végre átszelhessük az óceánt, és ismét a vén kontinensre tehessük a lábunk, csak vártunk és vártunk… és egyszer csak… azt láttuk, hogy fél órával később indul a gépünk. Mi történhetett? Az időjárást emlegették, és amikor kinéztünk, láttuk, hogy ott, ahol nem sokkal ezelőtt még dühöngött a hőség, most szakad az eső. De hát, gondoltuk naivan, ez nem lehet akkora akadály a világ vezető államának fővárosában…

Azon tanakodtunk, elérjük-e majd a csatlakozást Frankfurtban, de bíztunk benne, hogy igen, hisz egy fél órás késést simán be tud hozni egy repülő, ha akarja, és ha szerencséje van, és ha olyan a szél…

Aztán még fél órával eltolták az indulást. Aztán megint.

És aztán… megnyílt a mennyek kapuja, és felszállhattunk a repülőre.

Ahol aztán csak ültünk és vártunk, és vártunk és vártunk, és a repülő csak nem indult. Laza öt órán át ültünk a repülőn anélkül, hogy az megmoccant volna, hogy korrekt tájékoztatást, vagy legalább egy pilóta-kekszet kaptunk volna. A pilóta eleinte még optimista volt, de a végén már arra se tudott engedélyt kérni a toronytól, hogy kinyissák az ajtókat, és aki akar, leszállhasson. Mi nekiálltunk Ország-város-fiú-lány játékkal elütni az időt – az Amerikából jöttemre még nem éreztük megfelelőnek az időpontot.

Aztán éjfél körül, kevéssel azután, hogy közölték, aki akar, így ötórányi semmittevés után mégiscsak leszállhat, módosítottak, hogy mégse, mindenki menjen a helyére, lecserélik a személyzetet, és indulunk.

És tényleg.

Éjfél magasságában felbrummogtak a motorok, és útnak indultunk Németország felé.

Frankfurt – Budapest

Természetesen minden létező csatlakozást lekéstünk, egy kivételével: ami Münchenbe ment. Ugyan álmunkban sem gondoltunk volna, hogy aznap még egy német nagyvárosba eljutunk, ám a Lufthansa derék dolgozói úgy vélték, az mégiscsak közelebb van Budapesthez, mint Frankfurt, ezért felraktak hát minket egy Münchenbe tartó gépre. Mit volt mit tenni, elmentünk Münchenbe is.

Sok időnk itt már nem jutott a városnézésre, mert nem sokkal később indult innen Budapestre egy apró kis gép (a propellerek ott voltak a szárnyain – csak ebből tudtam, hogy nem vitorlázó), ahol nem kisebb médiatényezővel utazhattunk együtt, mint a tévé ügyvédjével, Juszt Lászlóval. Gondoltam rá, hogy készítek is vele egy mélyinterjút, vagy legalábbis megkérdem, mit javasol a legutóbbi, a szerzői jogaimat sértő eset kapcsán (amikor is egy általam rajzolt képet felhasználtak könyvborítónak, a megkérdezésem nélkül – már megint!), de ehelyett inkább próbáltam szundikálni.

Ahogy mondani szokták, a többi már történelem… meg olyat is szoktak, hogy itt a vége, fuss el véle… meg olyat is, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. A kívánt rész aláhúzandó.

Mellesleg, ismer valaki egy jó ügyvédet?

Boulder - Washington

Hazafele 2 atszallasunk is be volt tervezve, egy Washingtonban, egy pedig Frankfurtban. Mindkettore csak egy ora jutott, ami nem tul jo omen… Az, hogy valahol valami el fog csuszni, nagyjabol bele volt kodolva az utba, csak az volt a kerdes, hol tortenik majd. A denveri repterre erve mar tudtuk a valaszt: a repulonk Washingtonba tobb, mint egy oras kesessel indult, erosen ketsegesse teve, hogy elerjuk majd a frankfurti gepet. Mar az elso domino borulni latszott.

A repulon kerve kertuk a stewardeseket, hogy a repteri informaciok alapjan ugyan mondjak mar meg, van-e eselyunk vagy sem, megvar-e minket a frankfurti gep, de ok csak azt hajtogattak, majd a repteren megtudjuk. Leszallaskor futottunk hat, ahogy a labunk birta. En ertem celba elsokent (az igazsag oltaran aldozva ismerjuk be, en is indultam a legjobb poziciobol), es mire mindharman beertunk a megfelelo kapuhoz - ha nem emlitettem volna, hazafele harman mentunk egyutt -, mar javaban inteztem a szallast ejszakara es a masnapi repulot. A frankfurti gep, mondani sem kell, nem vart meg minket.

Viszont igy kaptunk egy napot Washingtonban.

Washington

Bar a karpotlasul kapott hotelszoba tagas volt es modern, sem jol, sem eleget nem aludtunk.  Utazasunk masnapjan is koran keltunk, sok idonk megsem maradt a varosnezesre, mert reggel azzal kabitottak minket, hogy iszonyu sorok vannak a repteren, es a gep indulasa elott mar negy oraval celszeru ott lenni. Ezt barokkos tulzasnak ereztuk, de biztos ami biztos, ugy terveztuk, hogy delutan 2-re, harom oraval az indulas elott visszaterunk a repterre – igy viszont, 2x1 oraval szamolva a buszozast, csak a delelott jutott arra, hogy kicsit korbenezzunk az amerikaiak szekes fovarosaban.

Nagyjabol arra volt csak ido, hogy bebuszozzunk a belvarosba, megnezzuk a Capitoliumot, a Feher hazat, meg azt a marha nagy obeliszket, ami a fantaziadus Washington Monument nevre hallgat. Mindezt oruletes hosegben… Olyasfele hirek keltek ekkortajt szarnyra, hogy a kontinensen hohullam vonul vegig, es Washingtonban 40 fok fole is felment a homerseklet. Ottletunkkor ezeket a hireket semmikepp sem ereztuk nagyotmondonak. Kokadozva, kialvadtlanul kovalyogtunk hat egyik nevezetessegtol a masikig a latnivalokat osszekoto park kiegett, sargas fuven, es racsodalkozunk azokra, akik nem atallottak kocogni a rekkeno melegben. Gondoltunk ra, hogy bemenjunk valamelyik muzeumba – volt a park korul rengeteg -, mar csak a legkondicionalas miatt is, de erre vegul nem jutott lehetosegunk.

Aztan, mint a repteren kiderult, kar volt ennyire sietnunk… de errol majd legkozelebb.

Folytatodjek hat 2. amerikai utazasom osszefoglalo blogjanak 2. resze!
 

Boulder
Egy felmeres szerint ez a szazezres telepules az USA legboldogabb varosa. Hogy miert, csak megtippelni tudnam, de a tippjeim a kovetkezok lennenek:

• Fantasztikus termeszeti kornyezet. A varos a preri es a Sziklas-hegyseg talalkozasanal fekszik, raadasul gyors es tiszta vizu patakok szelik at. A kornyezetet tisztan tartjak, a fuvet nyirjak es locsoljak, az ido pedig tobbnyire napos… nem rossz hely, na.
• Rengeteg egyetemista. A fiatalok boldogok, es azt remelik, szep jovo elott allnak. Es mindenkinek kellemesebb az o arcukat latni, mint munkaban megkeseredett, kilatastalan jovokeptol es eros svajci franktol sujtott abrazatokat.
• Sok sport. A boulderiek megszallottjai a sportnak. Bringazas, futas, rafting, falmaszas, turazas,  sieles (akar nyaron is): ezek mind szinte helyben megoldhatok. Ennek koszonhetoen a sztereotipia a kover amcsikrol itt nem ervenyes, sot, rengeteg csinos csajt latni. Ez pedig mindenkepp jot tesz a ferfiak boldogsagszintjenek.
• Pezsgo elet: Boulder foutcajanak a setaloutcava alakitott resze rovid, de annal intenzivebb. Rengeteg bolt, kiulos etterem es bar, jatszoter talalhato itt, valamint egy rakas ember, aki utcai mutatvanyoskent keresi a betevot (viszont keves a koldus). Az emberek kenyelmesen, nyugodtan, mosollyal az arcukon setalgatnak, es mivel nem tul hosszu ez a szakasz, mindenki itt koncentralodik, akinek a belvarosban van dolga. Olyan itt setalgatni, mintha a gondtalansag felhoje lebegne felettunk…
• Alacsony epuletek: emberlepteku itt minden, es nem erezzuk azt, hogy folenk none a varos.

Denver
Colorado allam legnagyobb varosaba ketszer is atneztunk (na jo, csak en, mert a tobbiek vagy haromszor, vagy csak egyszer), de masodjara mar sok meglepetest nem tartogatott. Az igazat megvallva, elsore se nagyon.
Felhokarcolok, szep varoshaza, nehany szep epulet, erdekes maradvanyok az 1920-as evek hangulatabol, falakra festett oskori hirdetesekkel… lenyegeben ennyi. Van itt is egy hosszu setaloutca, utcai zongoristakkal es mutatvanyosokkal, epp, mint Boulderben, csak minden nagyobb, es tobb a koldus.
Nem rossz hely, egyaltalan nem, de turistaszemmel nem ez a legvonzobb celpont.
Persze az is lehet, hogy mi hagytunk ki valamit…

Prairie es Mountain Biking
Ha mar itt voltunk a Sziklas-hegyseg labanal, nem hagyhattuk ki, hogy elmenjunk tekerni egyet a hegyekben. Nem mindenki osztozott persze a lelkesedesunkben, igy a magyar csapatbol ketten mentunk, az egyik amerikai kollegaval, Scottal felvertezve, aki szombat reggel ertunk jott fel 8-ra (hogy hetvegen se alhassuk ki magunkat), es elvitt minket bringazni.
A mi elkepzelesunk az volt, hogy majd a hegyekben tekerunk, de valami elcsuszhatott a kommunikacionkban, mert a pusztaba vitt ki minket. Mellesleg, nem volt epp konnyu terep ez sem, sziklakkal, kovekkel es alattomos emelkedokkel, kulonosen ugy, hogy az en kolcsonzott bringamon elromlott a valto, igy csak a legalacsonyabb fokozaton tudtam tekerni, csigalassu tempora karhoztatva.
De legalabb lattam prerikutyakat.

Scott ezutan lelepett, mert vendegek jottek hozzajuk, es csak miattunk kapott otthonrol kimenot, munkaugyben. Ugyhogy ketten maradtunk, elromlott bringaval, viz nelkul. Tanakodtunk, nekivagjunk-e a hegyeknek vagy sem, de ez igazabol nem lehetett kerdes…

Miutan egy benzinkutnal vettunk magunkhoz nemi folyadekot, nekivagtunk az utnak… es eljutottunk Eldoradoba. Tudtommal ugyan Eldoradot Del- vagy Kozep-Amerikaban kerestek az aranyra ehes felfedezok, itt is volt egy – tegyuk hozza, Colorado annak idejen vonzotta az aranyasokat, mint mez a legyet, es meg ma is mukodnek itt aranybanyak. Mi aranyat ugyan nem talaltunk, de egy nemzeti parkot igen, egy szep kanyont magas hegyekkel, sodro patakokkal.
Aztan, 5 es fel oranyi, a tuzo napon, duhongo hosegben elkovetett ritualis bringazas utan holtfaradtan vissza is ertunk a motelbe.
 

Legkozelebb: a hazautazas kalandos es erdekfeszito tortenete!

Kronologikus attekintes helyett nezzuk inkabb szocikk szerint, milyen is volt egy hetet Boulderben, Colorado allam egyetemi varosaban, az USA legvidamabb barakkjaban tolteni.

Repules oda
 Meglepoen siman ment minden. Igaz, a repulo feherborkeszlete meglepoen hamar kifogyott, ezert kenytelen voltam atallni a vorosborra. Ez tragikus kovetkezmenyekkel jart a feher vaszonnadragomra nezve – azok a franya legmozgasok! Azt meg megertem, hogy a combom eleje vorosre valtott, de hogy a vadlim hatulja mitol lett olyan, elkepzelni sem tudom.
Mindenesetre a bort kesobb sikerult foltmentesen kimosnom a nadragbol egy kis darab szappan segitsegevel, ami vagy a bor, vagy a nadrag, vagy a szappan minosegerol arulkodik. (Nem teszteltem tovabb, hogy kideritsem.)

Erkezes Denverbe
Miutan leszallt a repulo, es autentikus indian nepzenere vegigvonultunk a repter folyosoin, eszembe sem jutott, hogy barmi baj tortenhet. Aztan, az orszagba lepeskor Senior Flores vagy nem hitte el, hogy tenyleg a Microsoft keresere erkeztem, vagy mexikoinak nezett, vagy csak nem tartott eleg szimpatikusnak (pedig biztos vagyok benne, hogy a vorosborfogyasztas nem latszott rajtam, a nadragomtol eltekintve), ugyanis nem engedett be az orszagba, es felrekuldott egy alaposabb kivizsgalasra.  Kertem, hogy legalabb a kollegam hadd hivhassam fel (aki velem erkezett, es siman beengedtek), hogy elmondjam neki, mi a szitu, de azt mondtak, ilyesmirol szo sem lehet. Varattak egy negyed orat, es azon ragodtak, vajon miert akarhatja a Microsoft, hogy en idejojjek 10 napra, magyar utlevellel, egy indiai ceg kikuldeteseben… es magyarazhattam a kedves ugyintezonek, az nem hallgatott ram, inkabb ket fonoket is megkerdezte, mi ilyenkor a teendo. Nem ertettem, mi bajuk lehet, megmutattam a belepokartyam mindket ceghez, a kikuldetesi levelet, elmondtam nekik, min dolgozok… de ok tovabbra sem ertettek, mibol gondoltam en, hogy idejohetek az o szent orszagukba 10 napra, dolgozni, es egyaltalan, mit akar tolem a Microsoft. Lattam, hogy logikus ervelessel semmire sem megyek – vartam hat, mosolyogtam, probaltam ertelmiseginek tunni (ami tizenharom ora utazas utan, ugy, hogy otthon ejfel is elmult, borfoltos nadragban nem olyan konnyu), igy vegul ugy fel ora bizonytalankodas utan beengedtek. Halabol elkoszontem toluk.
Igy eppen lekestuk a Boulderbe jaro buszt, ezert meg egy orara a denveri repteren ragadtunk… de legalabb mar megszentelt foldon jartunk.

Erkezes a hotelbe
A huvos denveri repterrol kilepve tombolo hoseg fogadott, aztan a buszban kis hijan ismet megfaztam. Aztan Boulderben a buszmegallobol a hotelbe vezeto uton ismet szakadt rolunk az izzadtsag, csak hogy a hotelszobaban oskori legkondik fagyos leheletere erkezzunk. Ez a homersekletingadozas sajnos az egesz hetet jellemezte: vagy tul hideg volt, vagy tul meleg, de sehogy se lehetett megfeleloen oltozni. Na mindegy is…
A hotel, mar ha nevezhetjuk annak, eleg fapadosnak bizonyult. A reggeli szinte csak edes izeket vonultatott fel (sehol egy felvagott vagy egy rantotta), harom reggelizoasztal jutott a soktucat szobara, a szobak levegotlenek es budosek… nem is hotel volt ez, csak egy utszeli betero (szamtalan amcsi filmben latni ilyet, pl. A nevem Earl), feloranyi gyalogutra a munkahelytol.
De nezzuk a jo oldalat: volt medencejuk, es mind kulon szobaba kerultunk… legalabb ez utobbin nem sporolt a kedves anyacegunk.

Az iroda es a munka
Nem ildomos sokat mondanom a Bing kulisszatitkairol, igy nem is fogok. Annyi talan nem titok, hogy mivel mar tobb, mint 2 eve ezen a projekten dolgozok, ez az amcsi banda pedig csak par honapja csoppent bele, ugy gondoltak, hogy, ha mar ugyis nekik dolgozunk, repuljunk ide paran, es osszuk meg veluk a tudasunkat. Ez tortent… Reggel 8-tol este 6-ig prezentaciok, megbeszelesek, es erdemi munkavegzes… eleg kimerito volt, es ennek ellenere sem ertem a vegere. Mindegy is.
Ami sokkal erdekesebb, az az iroda. Hatalmas belso ter, az egesz csak a Bingrol szol. Olyan apro parasztvakitasokkal, mint a hatalmas kivetitok, Windows Surface, tok jo oltozo es zuhanyzo a bringasoknak, xBox, jatekgepek, flipper, ingyenes uditok, no es sorcsap…
Nem, nem sorozott es jatszott mindenki egesz nap, sot, nap vegen se sokan. Viszont ez a sok aprosag olyan hangulatot teremtett, hogy az ember nem rosszkedvuen jott be dolgozni, es ha megis benn ragadt, ha valakire varnia kellett, el tudta kellemesen tolteni az idejet.

Folyt. kov... es varom az erdeklodo kerdeseket, amik megvilagitjak nekem, mirol irjak legkozelebb.

Ma szerencsésen hazajutottam, így ezeket a sorokat már az otthon hidegéből írom (hiába csavartam fel a konvektorokat órákkal ezelőtt).

A hazaút valamivel gördülékenyebben ment, mint odafelé, de meglepődtem volna, ha teljesen simán zajlik. Az első döccenő az volt, amikor Seattle-ben a check-innél Dublinba akartak küldeni. Csak Budapesthez való kitartó ragaszkodásomnak köszönhetem, hogy ide jöttem.

A gépünk azonban eleve háromnegyed órás késéssel indult, kétségessé téve, hogy Párizsban elérem a csatlakozást, amire alig több, mint 1 órám volt. Ezúttal nem is rohantam, gondoltam, egy napos párizsi városnézés még belefér, de legnagyobb csodálkozásomra még éppen elértem a pesti gépet (mert az is késve indult – viva la Air France!).

Fel azonban nem engedtek rá.

Mint kiderült ugyanis, Seattle-ben nem arra a gépre kaptam jegyet, amire vettem, hanem egy későbbi járatra. Így aztán órákra a párizsi tranzitban ragadtam.

No de, egyszer csak eljött értem a repülő, és hazahozott.

Nyilván felvetődik a kérdés, hogy mi történt az utazások között, és ha erre röviden kell válaszolnom, azt mondom: munka. Ha bővebben: rengeteg munka.

Leginkább a Microsoft Bravern nevű épületében kullogtam meetingről meetingre, és itt az irodában az volt az érzésem, hogy az USA eme szegletében az ország rövidítése kissé módosult: „United States of Asia”. (Értsd: a fehér ember kihalófélben levő állatfajnak tűnt a kínaiakkal és az indiaiakkal szemben.)

Sok idő nem jutott se Bellevue-ra, se Seattle-re, de azért bele-belekóstoltunk a helyi atmoszférába. Útileírással, és részletes naplóval nem strapálnám magam, de a fényképeket szívesen megosztom. Nem lesz belőlük se National Geographic címlapfotó, se Bing háttérkép, de azért… íme.

http://picasaweb.google.com/nwinney/

Bar az elozetes tapasztalat nem ezt mutatta, ma kepes voltam mindket tervezett repulot elerni. Igaz, a kb. 8 oras ut alatt osszesen mintegy 15 szem sozott mogyorot kaptam enni (ha nem szunditok el, akar meg is duplazhattam volna a mennyiseget), de legalabb odaszallitottak idore, ahova kellett. Es meg wifi is volt a fedelzeten.

Es hogy meddig maradok? Nem ismetlem meg a tavalyi 9 honapos londoni tartozkodast, ezuttal csak par napra jottem, es penteken mar otthon is leszek. Persze, csak ha az Air France is ugy akarja, es nem kuld europai korutra…

A Parizsbol New Yorkba tarto gepem ezuttal eleve 1 oras kesessel indult, igy csak halvany eselyt hagyott arra, hogy elerjem a csatlakozast, amit nem segitett az orszagba lepesi hosszadalmas procedura sem. No es az sem, hogy a ketemeletes birodalmi csillagromboloval (Air Bus 360?), amivel repultem, rajtam kivul is jottek meg nehany szazan, igy mindenhol sokkal tovabb kellett sorban allni es varni.

A csomagom ugyan velem egyutt szerencsesen megerkezett (aggodtam, hogy a kavarasok miatt az elso dolgom az kell legyen, hogy egy valtas ruhat es alsonemut veszek magamnak), a csatlakozast viszont nem ertem el.

Ez alkalommal 23 perccel ertem a repulo indulasa elott a megfelelo terminalra, de mar igy is azt mondtak, hogy eselytelen – mar csak azert is, mert idojarasi viszonyok miatt a jaratot idokozben toroltek. Adtak cserebe masnapra jegyet, de ezuttal sem kozvetlen jaratot, hanem olyat, ami Salt Lake City-be megy, ahonnan beerkezes utan alig fel oraval indul egy masik gep Seattle-be. Az eddigi tapasztalatok utan szkeptikus vagyok, hogy osszejon…

Ram biztak, hogyan oldom meg a masnap hajnali 7-ig (illetve becsekkeles miatt inkabb csak 5-ig) tarto idoszakot, hotelszobat nem adtak, mondvan, hogy nem az o legitarsasaguk tehet rola, hogy igy jartam. Oruljek, hogy kaptam jegyet masnapra.

Nem voltam maradektalanul boldog.

Miutan utanajartam, hogy a legolcsobb hotelszoba is $110 – az osszes penzem majdnem negyede ­-, es mivel tudtam, hogy 4-kor (megint) ugyis kelnem kellene, es mivel New Yorkot meg nem lattam, ugy dontottem , alvas helyett inkabb csavargok. Le is passzoltam csomagmegorzobe a cuccot, es felpattantam egy buszra, ami bevitt Manhattanbe. Az eredeti gondolatom az volt, hogy kenyelmesen maszkalok majd az ejszakaban, es amikor kedvem tartja, visszaindulok, de a busztarsasag nem volt ebben teljesen partner. A dugok miatt sajnos csak negyed 9-kor kezdtem neki a varosnezesnek, igy sok idom nem maradt. Az utolso busz ugyanis 10-kor indult vissza a repterre. Illetve… ez sem volt biztos, ahany embert kerdeztem, annyi verzio elhangzott (11, 10, 9:40), es vegul, mint kiderult, nem is onnan, ahonnan a sofor allitotta. Sajnos itt is igaz, mint Londonban, hogy az emberek jo resze bevandorlo, aki csak tori az angolt, ilyen volt a kinai sofor is, aki alaposan felrevezetett.  A kinaiak, ugy latszik, az angolt is ugy beszelik, mint a magyart.

Lenyeg a lenyeg: rohanni kellett. Ugy gondoltam, a szabadsagszobrot mindenkepp megnezem, es mast is, ha meg jut ra ido, am feluton – amikor az idom fele is elfogyott - rajottem, hogy a szoborhoz sem jutok el. A tengerpartrol jo messzirol lattam ugyan, de azert igy nem volt az igazi. Szoval felutrol rohantam is vissza, csak hogy megtudjam, hogy a kinai sofor atvagott, es nem onnan es nem akkor indul vissza az utolso busz. Az a sofor, aki ezt kozolte vele, szerencsere rendes volt, es elvitt oda, ahova kellett, de igy abbol a keves idombol is feleslegesen toltottem el fel orat.

Gondolkodtam rajta, hogy esetleg tovabb maradok es taxival megyek vissza a repterre, de igazabol nem ereztem, hogy sok hozzaadott ertekhez jutottam volna, ha meg egy-ket orat az utcakat jarom. Valami kepet igy is sikerult szereznem New Yorkrol, sokkal tobbet akkor sem lattam volna belole, ha kicsivel tovabb maradok. Na es mivel ekkor mar, a repulon levo bobiskolastol eltekintve, nagyjabol 24 oraja nem aludtam, akkor is csak 3 orat, elegge faradt voltam. Raadasul a taxi se lett volna kimondottan olcso, es vigyazni kell a penzzel; ha igy megy tovabb, Las Vegasba is elrepitenek…

Ugyhogy visszajottem, a repteren elvackoltam magam egy telefonfulkeben (mint az tettek rajtam kivul meg jo sokan), es probaltam feluletes szunyokalasba bocsatkozni. Nem allitom, hogy sikerult.

(Mellesleg: a New York - Salt Lake City gep fedelzeten van internet, igy onnan tudtam elkuldeni a cuccot. De ez a repcsi is kesve indult...)

Az elso napom Seattle-ben Parizsban es New Yorkban telt. Nem en akartam igy – meg ha alapbol mindket varos izgalmasabb is, mint Seattle -, hanem az Air France.

Tortent ugyanis, hogy a Budapestrol Parizsba tarto gepem negyed oras kesessel erkezett meg. Tortent meg, hogy az egyik utas a kelletenel tovabb maradt a fedelzeten, a busz pedig, amely a repulotol a repterre vitt minket, keszsegesen megvarta. A tenyekhez tartozik, hogy nem ugyanarrol a terminalrol indult a seattle-i gepem, mint ahova a pesti megerkezett, es fel oram volt, hogy aterjek. Volt nagy lotas meg futas, sot, vonatozas is, mire a megfelelo terminalhoz ertem , es meg volt is 6 percem a gep indulasaig – csakhogy a kedves repteri alkalmazottak azt mondtak, hogy hiaba is lihegek es izzadok olyan elszantan, hiaba van meg par perc, az a gep bizony nelkulem fog elmenni. Beszeljuk viszont at a lehetosegeket.

a.       vagy elmegyek meg ma, es New Yorkon keresztul ejszakara Seattle-ben is lehetek (a tervezett del helyett)

Immár itthonról írom ezt a bejegyzést, pontot téve londoni tartózkodásom végére. Valamiféle summázat kellene most ide, összefoglaló, mely megmutatja, mi minden változott ezalatt az időszak alatt azon kívül, hogy összegyűlt a számlámon annyi pénz, hogy végre elutazhassak egy termékbemutatóval egybekötött bugaci élménytúrára, busszal. (Na jó, ennél azért valamivel több... talán elhívhatok valakit magammal.
Na jó, ennél is több. De ehhez igazából senkinek semmi köze, nem igaz?)

Sok mindenre rájöttem Londonban. Mielőtt kimentem, abban a hitben éltem, hogy jó vagyok angolból. Most már tudom, hogy nem - annak ellenére, hogy a szállásadó családom is azt mondta, hogy jó vagyok. Nem vagyok. De, még ha jónak is mondhatjuk a tudásom, állandóan korlátokba ütköztem, nem csak mások megértésében, de magam kifejezésében is. Hihetetlen, mennyire be tudja korlátozni az embert az ilyesmi.
Ugyanakkor sokan esnek abba a hibába, hogy az angoltanulásnak rendelnek alá mindent. Lesz így ugyan még egy nyelv, amin jól tudnak beszélni, de mindez semmit sem ér, ha nincs mondanivalójuk... ha nincs a fejükben semmi más, csak üres szavak.

Ismét kiderült, hogy máshol sincs kolbászból a kerítés. London világváros, mégis, már a második zónában is számos szakadt városrészt talál az ember, az útburkolat minősége pedig a már a város közepén, a Sohoban is kritikán aluli - hogy a közlekedési kultúráról már ne is beszéljek. Soho arra is remek példa, hogyan lehet egymáshoz nem illő épületeket kis helyre zsúfolni, panel lakóházat a belváros közepére emelni.

A fizetés természetesen jóval magasabb, mint otthon, de ha arra gondolok, hogy a 9 négyzetméteres lyukért, ahol fél évig laktam, havonta negyedmilliót csengettem ki, megborzongok. Lakhattam volna máshol is, csak hogy kevesebbe kerüljön - együtt idegenekkel, sokadmagammal osztozva egyetlen fürdőszobán, valahol a külvárosban, rossz környéken, rossz közlekedéssel. Az az életszínvonal, amit az itthoni lakásom nyújtani tud, Londonban számomra elérhetetlennek látszott.

Londonra sokan úgy gondolnak, mint a nagy lehetőségre, hogy néhány év alatt összehozzanak maguknak egy családi házra valót - hát ideje felébredni. Hacsak nem dolgozik az illető több műszakban, visel el koleszos körülményeket valahol egy külvárosi sorházban, és hacsak nem egy nógrádi, többnyire kisebbségiek lakta faluban tervezi a családi házat. Vagy... hacsak nem tud elhelyezkedni kimagaslóan jó fizetésért tanult, diplomás szakmájában... vagy, hacsak nem lett belőle híres focista vagy modell. Vannak lehetőségek, és sok mindent jobban megfizetnek, mint otthon, de egy átlagos pincér vagy buszsofőr élete nem lesz habostorta, csak mert kimegy Londonba.

Amellett, hogy csodák Londonban sincsenek, azért sok minden sokkal jobban működik, mint otthon. Ott van például a tömegközlekedés - rengeteg metróvonal szeli át a várost, a lehetőségekhez képest jól szervezetten, egymást gyakran követve. Lehet, ha a BKV vezetése itthon se csak a saját zsebét tömte volna, már nekünk is lenne Oyster kártyánk (ami a bérlet roppant praktikus módja), és talán a buszok se lennének lepusztultak. (A pontosságot nem említem, mert az a londoni buszoknak sem erőssége... de hát abban a dugóban, ahol nincs buszsáv, ez érthető is.)

Vagy ott van a munkaidő, ami ebédidővel együtt 8 óra... még ha mi mondjuk általában 9-eket húztunk is le. Vagy ott a rengeteg park, ahová menni lehet... rengeteg környék, ahol szép házak között lehet élni, és ez nem csak a bekerített, őrzött lakóparkra vonatkozik... meg egy csomó minden más. Áradoztam 8 hónap alatt sok mindenről, és rengeteg fényképet is készítettem azokról a dolgokról, amik tetszettek.

Nem kívánok persze sem pro, sem kontra érvelni sem a londoni, sem a magyar lehetőségek között, hisz nem ismerhettem meg mindent. Sokan bolondnak tartanak, amiért nem próbáltam tíz körömmel kint maradni - gyanítom, ők sosem éltek külföldön, sosem voltak a társadalom másodrendűi, akik már pusztán nyelvtudásuk miatt is folyton korlátokba ütköznek.

Mindennek ára van - még annak a pénznek is, amit egy-egy hosszabb külföldi tartózkodás után visz haza az ember. Az ember élete óhatatlanul beszűkül, ismeretségi köre sokkal sekélyebb lesz (ezalatt létszámbeli csökkenést értek, és ezáltal a közös időtöltések változatosságának megkopását).

Mindezt ugyanakkor kalandként is meg lehet élni, lehetőségként, hogy minél többet lássunk a világból - én igyekeztem így tenni.

Nekem szerencsém volt. Nem egyedül mentem ki, és Londonban is sokakat megismertem - olyanokkal találkoztam újra, akikkel már nagyon régen, és még a rokoni köröm is kibővült.

Szerencsém volt a munkával is. A világ egyik legismertebb cégét ismerhettem meg belülről, és bár ezt a céget, miközben a lopott termékeit használják, a legtöbben iróniával, vagy átkok közepette emlegetik (így voltam/vagyok ezzel én is), azt kell mondjam, a sok-sok cég közül, ahol dolgoztam, ez volt az egyik legjobb. Bár azt kellett látnom, hogy itt sem megy sokkal másként a szoftverfejlesztés, mint máshol, az emberek valóban egy csapatot alkottak, segítettek egymásnak, és problémák esetén nem bűnbakot, hanem megoldást kerestek. Olyan hely, ahol tudják, hogy a hibázás óhatatlanul előfordul, és ahol a főnök nem terheli felesleges pluszmunkával a beosztottjait csak azért, hogy saját magát hasznosnak érezze, hogy láttassa, hogy nélküle nem menne semmi. A főnökök itt hagyták, hogy maguktól forrjanak ki a dolgok, és bár irányt mutattak, a megvalósítás részleteibe ritkán szóltak bele. (És ha mégis, le lehetett beszélni őket az ötletükről... általában.)

És azt is láthattam, hogy nincs lehetetlen.

Na jó, természetesen van lehetetlen - ez azonban olyan szó, amivel sokan takaróznak lustaságuk és eltökéltségük hiányának védelmében. Saqib nem ezt tette. Ez a pakisztáni srác programozóvá vált a világ egyik legnagyobb szoftvercégénél. Ez már önmagában is rendkívüli persze, de még nem említettem a legfontosabbat: Saqib vak. Hét éves korában agyrákja volt, a műtét következtében pedig elvesztette a látását.
Feladta? Hagyta, hogy további élete kiszolgáltatottságban teljen? 
Nem. Küzdött. Megragadta és meghálálta a lehetőségeket.
Nem látja a képernyőt. Nem olvashatott szakkönyveket, hisz azokat nem jelentetik meg Braille-írással. Mégis ott van a Microsoftnál, és programozik, a szakmai tudása pedig lenyűgöző. 
Remélem, ha legközelebb azt gondolom valamiről, hogy lehetetlen, ő jut majd eszembe. Hogy átgondolom, tényleg lehetetlen-e a dolog, vagy csak nekem kellene jobban odatennem magam. 

Hát... itt a vége. Hacsak eszembe nem jut még valami...

Köszönöm mindenkinek, aki vette a fáradtságot, és elolvasta, amit ezen a blogon összehordtam. Azoknak, akik panaszkodtak, hogy túl hosszúak a szövegek, és sokáig tart őket elolvasni, üzenem, hogy megírni őket sokkal tovább tartott. És néha rólatok is jó lenne hallani ezt-azt...

Eljött a hazautazás napja. Most sokat illene írnom, de nemigen van rá időm.

Annyit azonban megtehetek, hogy megmutassam a tegnap esti búcsúbuli képeit... legalábbis amiket meg szabad mutatni. :)

http://picasaweb.google.com/nwinney/AzUtolsoVacsora#

A lopás - finomabban kifejtve: a szellemi termékek jogtalan felhasználása, különösen, ha pénzszerzés céljéból történik - finoman szólva is nem szép dolog.

Ma kaptam egy emailt, ami felvilágosított, hogy ilyesminek váltam az áldozatává.

Van ugyanis nekem egy képem, amit a Fejtörők erdeje c. játékkönyvemhez, ami valahogy így nézett ki borítón:

Ám, mint kiderült, az Outlaw Press kiadó jóvoltából nem ez az egyetlen könyv, aminek a kép a borítójára került:

Innen meg is rendelhető...

Mit lehet ilyenkor tenni?

Ha lehetőség van rá, hogy akár egy vasat is kipereljek belőlük, ez lenne célravezető. (Tudomásom van róla, hogy más magyar alkotók képeit is felhasználta már jogtalanul a kiadó, úgyhogy majd egyeztetek velük, hogy mire jutottak. No és kíváncsian várom a jogban járatos olvasóim véleményét, mit lehetne tenni.)

Addig viszont, amíg a jogi herce-hurca el nem kezdődik, örülök. Arról van ugyanis szó, hogy egy kiadó úgy látta, hogy az én rajzommal fog tudni eladni egy könyvet, ami mindenképp elismerés. Emellett pedig ott van az, akitől az emailt kaptam, aki a könyvre nézve tudta, hogy ki készítette a képet... ezek szerint sikerült olyan képet készítenem, ami egy vadidegen ember számára is emlékezetes...

Szóval egyelőre sokkal inkább örülök, mint hogy a fogam csikorgassam. Még akkor is, ha amit az Outlaw kiadó csinált, nem szép dolog...

Bár nem vagyok a színház megszállottja, nemrég harmadjára is színházban jártam – az itteni 9 hónap alatt többször vettem rá magam, mint otthon 9 év alatt.

Az igazat megvallva csak a Globe-ot terveztem be londoni tartózkodásom idejére. Az Oroszlánkirály egy kellemes véletlennek volt köszönhető: alig több, mint 1 órával a kezdés előtt hívott Julcsi, hogy van ingyenes jegye, menjünk el. Elmentünk.

Az Oroszlánkirály, mint mindenki tudja, egy rajzfilm, amit egy merész húzással színpadon is bemutattak. Fogalmam sem volt, mire számítsak. Papírból kivágott állatfigurák alakítanak majd hitelesen szerepet? Valami kifinomult Muppet-show vár rám? Emberek öltöznek be állatoknak, és fakadnak dalra ráérő perceikben? Vagy az állatok ábrázolása csak jelzés szintjén történik, és a színészek úgy játszhatnak, mintha embereket alakítanának?

Egy kicsit ebből is, abból is kaptunk – a színészek mellett pantomimesek, bábosok és mozgásművészek próbálták elhitetni a nagyérdeművel, hogy a Lyceum színház deszkái helyett Afrika szavannáit bámulja. (A színház belterében elfért volna egy 4 emeletes társasház, úgyhogy ha másban nem is hasonlított Afrika végtelen mezőire, térérzetet ez is adott.) És bár egy pillanatra sem tűnt senki sem élethű oroszlánnak, a jelmezek viccesek és/vagy ötletesek voltak, a történetet sikerült érthetően előadni, az énekek során pedig néha megdermedt az ereimben a vér, olyan félelmetesen jól szóltak.

Egyszóval, jó volt, de a rajzfilm volt az igazi. Az árát mondjuk mindenképp megérte ez is…

Aztán hírét kaptam, hogy egyik kedvenc szerzőm, Terry Pratchett egyik új könyvét, a Nation-t is színre viszik a helyi nemzeti színházban. Bár ezt a könyvet akkor még nem olvastam, úgy gondoltam, ez kihagyhatatlan alkalom, úgyhogy eltökéltem, még aznap foglalok jegyet. Szerencsére sikerült néhány kollégát megfűznöm, így nem egyedül kellett mennem. És volt még durván egy hónapom, hogy elolvassam a könyvet, és képbe kerüljek, mire is vettem rá a többieket.

A regény olvastán kezdett kialakulni bennem, hogy aki ezt színpadra viszi, lehetetlenre vállalkozik. Egyfelől belső monológok, elmélkedések, a régmúltra való visszaemlékezések töltik meg az oldalakat, másfelől cunami, cápatámadás, víz alatti párharc… Nem tűnt egyszerűnek mindezt élőben visszaadni.

Ami pedig engem illet - nevezzen bárki nyugodtan barbárnak -, nem váltam színház-rajongóvá. A könyv és a film továbbra is élvezetesebb szórakozási forma maradt.

Úgy látszik, amíg nem megyek haza, az otthon jött el hozzám.

Ezt a cégtáblát találtam az utcánkban (Holland Park Road):

Gyengébben látók kedvéért: Vízvezeték Légszesz és Fûtésberendezési Részv. Társ. Budapest

Hogy mikor dolgozhattak itt derék honfitársaim, nem tudhatom, de nem ma lehetett...

Épp ebédelni mentünk, amikor Soho utcáin megpillantottam Ricky Gervaist!!!
Autogrammot természetesen nem kértem tőle, mert nem akartam zavarba hozni a barátai előtt, mert nem vagyok az az autogramm-kérő fajta, no meg persze, mert fogalmam se volt, hogy hívják, csak az arca volt ismerős.

Ma reggel új irodában kezdtük a munkát: a Bing Europe team alaposan felhízott azóta, hogy az áprilisban érkező 5 magyar lényegében megduplázta a létszámot. Eddig egy, a Soho közepén levő zsákutca végére, egy hangos építkezési terület mellé jártunk dolgozni, most pedig egy, a Soho közepén levő mellékutca közepére. Túl messzire tehát nem jutottunk, és még csak abban sem vagyok biztos, hogy ami kis lépés a Bing Europe teamnek, az nagy lépés az emberiségnek.

No de már csak 2 hétig kell kihúznom… addig meg talán vigasztal, hogy a földszinten van egy iroda, ahol csak csajok dolgoznak. Az üvegfalnak is vannak előnyei…

Csütörtök éjjel lekerült a “Beta”-címke a Bing európai oldalairól is (legalábbis az angolról és a franciáról biztosan), amit a banda egy része azzal ünnepelt, hogy hajnalig az irodában volt. Én is gondolkodtam, hogy bent maradok, mert nem annyira munkával, hanem pizzázással és xBoxozással teltek az extra órák, de mivel bringával voltam, és esős nap volt, inkább megvártam, amint eláll az eső, hazaindultam, és az öt percen belül újrakezdődő zivatarban lucskosra áztam. (Mióta visszajöttem, immár másodszor – kezd alkalmatlan lenni az időjárás a bicajozásra. Ráadásul tűzvédelmi okokból a bringámat is kitiltották az épületből, úgyhogy esős időben kint ázik... de nem is ez a lényeg.)

Hétfő reggel, 5 órányi alvással a hátam mögött érkeztem vissza Londonba...

... ahol november elején sincs fűtés a lakásban

... ahol az irodában a légkondiból nem meleg, hanem hideg levegő süvít, és még csak viccelni sem szabad a testiség említésével, mert értetlen felháborodással találja magát szembe az ember (HR violence!)

... ahol november elején már felkapcsolják a belvárosban a karácsonyi díszkivilágítást (miközben ugyanitt még zöld lomb borítja a fákat)

... ahol tegnap láttam Jim Carreyt - igaz, csak kivetítőn -, merthogy ő kapcsolta be a karácsonyi díszkivilágítást, hogy népszerűsítse új filmjét, A Christmas Carol-t

... ahol a taxisok akár a belső sávokban is kedvükre megállnak vészvillogóval, radikális irányváltoztatásra késztetve a mögöttük haladókat

... ahol kutyakaki nem, lócitrom azonban annál több díszeleg az utakon

... ahol ma reggel úgy 2 méterre tőlem, a szemem előtt ütöttek el egy bringást (nem az ő hibája volt, és szerencsére nem lett komoly baja)

... ahol a polgármester önjelölt szuperhős

... ahol nagy meglepetésemre tegnap este megnéztem a Lyceum színházban az Oroszlánkirályt.

Welcome back to London!

Valamikor a nyár folyamán kaptam az iwiw-en egy üzenetet egy lánytól, aki azt állította, hogy a rokonom, itt van Londonban, és megkérdezte, lenne-e e kedvem találkozni. Mivel a kép egy kimondottan szimpatikus leányzót mutatott, azt válaszoltam, hogy már hogyne lenne, és reméltem, hogy egyrészt nem a rokonom, másrészt, ha mégis, nem kölcsön akar kérni.

Bár amikor Dublinban voltam, Adri – az egyik balatoni-dublini rokonom, akit ezúton is üdvözlök, és akiről remélem, legközelebb valami trópusi vidékre költözik, így ott is eltölthetek néhány kellemes napot – említette, hogy akad itt Londonban egy rokonunk, erről a lányról azelőtt sose hallottam róla, a neve ismeretlenül csengett. Ennek ellenére aznap, amikorra megbeszéltük a találkozót, anyukám (akit ezúton is üdvözlök) felhívott, és megkérdezte, hogy találkoztunk-e már. Fogalmam sem volt, honnan tud erről, és különösen megdöbbentem, amikor elmondta, hogy úgy tudja, hogy közel lakik hozzám, valamelyik szemközti házban.

Két okból gyanítottam, hogy a nagymamámtól (akit ezúton is üdvözlök) kaphatta a fülest: egyrészt, az ő rokonságába tartozik az illető lány, másrészt az információ nem volt mentes a csúsztatásoktól. Tény ugyanis, hogy nem laktunk messze egymástól, de azért jó húszperces sétába telt egyik helyről a másikra jutni, ennyire pedig nem volt széles az utca, ahol laktam.
Londoni viszonylatban azonban egy húszperces séta valóban egy köpésnyi távolságnak számít.

Eljött hát a találka ideje. A Holland parknál jöttünk össze, és mivel mindig irigyen néztem a bennszülötteket, akik lazán elfekszenek a pázsiton, és baráti társaságban piknikeznek, azt javasoltam, vegyünk egy üveg bort, két műanyag poharat, és irány a gyep! Így is lett.
Kiderültek a nagy dolgok, hogy nagymamáink unokatestvérek, vagy valami ilyesmi, na meg elmeséltük egymásnak, ki fia borja, mit keres itt Londonban, meg a szokásos. Elmondta többek között, hogy már 5 éve egy családnál lakik, ahová még au-pairként került. A beszélgetés talán nem csak a bor miatt volt gördülékeny – sokkal inkább éreztem úgy, mintha egy rég nem látott ismerőssel találkoztam volna újra hosszú évek után, mint egy vadidegennel életemben először. És mivel ilyen jól elbeszélgettünk, és mivel a parkban, beesteledvén, kezdett hűvös lenni, elmentünk lakásra.

Kíváncsi voltam, mégis milyen lehet a Holland park mellett lakni, mert ez a környék bizony nem arról híres, hogy a legcsóróbb népek lakják. S bizony, csak a kisebb konyha akkora volt, mint az én egész albérletem. (Ami persze, ismerve az ex-kéró méreteit, nem nagy kunszt, de azért mégis...) Ha már ilyen nagy volt ez a konyha, egy másik üveg bort is kinyitottunk. Éjfél után indultam csak haza.

Két hét múlva, amikor már tudtam, hogy tovább maradok Londonban az eredeti tervnél, megint elhívott. Megint jól elbeszélgettünk, és ahogy fogyott az ez alkalomra felszentelt újabb két üveg bor, ahogy szabadon szárnyaltak a gondolatok, anélkül, hogy komolyan gondoltam volna, megkérdeztem, nincs-e kedve a családnak kiadnia az általában üresen álló vendégszobát.

Ekkor egy ideje már albérletet kerestem, de nemigen jártam sikerrel, mert fél évnél kevesebb időről lévén szó csak azok álltak velem szóba, akik már azelőtt pénzt akartak látni, hogy a lakást megmutatták volna – egy ügyetlen csaló banda. (Na jó, végül lett volna egy, de addigra már... de ne szaladjunk előre!)

Szóval, a lány – akit ennyi idő után már egészen nyugodtan nevezhetünk akár Julcsinak is (és akit ezúton is üdvözlök) – nemigen biztatott. Azt mondta, a családnak nincs szüksége extra bevételre. Megengedhetik maguknak, hogy csak a pasas dolgozzon, emellett golfozni járjon, és a lakás mellett van nekik egy másik is a közelben, amit kiadnak... Szóval nem szorulnak rá egy idegenre.

Épp egy albérletet néztem meg, ahol fancsali arccal hallgatták, hogy én csak év végéig maradnék, amikor Julcsi felhívott, hogy mégiscsak jöhetek.

Így aztán most egy olyan konyhát használhatok, ami akkora, mint a volt lakásom, a szobám érezhetően tágasabb és komfortosabb, mint volt, van saját fürdőszobám (meglepő módon járólapok és csempék helyett padlószőnyeggel és fával burkolva), ráadásul még kevesebbet is fizetek érte, mint a korábbi fülkémért. No és, van egy új családom is... egy apám, egy anyám, egy húgom, két lányom és egy macskám. Már 5 napja itt vagyok, úgyhogy lassan talán ideje lenne megkérdezni a vezetéknevüket is...

Azért itt sem minden fenékig tejfel. Fűtés például nemigen van, és az internettel is hadilábon állok – van ugyan a lakásban wifi, de ezzel a múzeumi laptoppal nem sikerült még rácsatlakoznom. Úgyhogy a blogom lehet, hogy még az eddiginél is ritkábban frissül majd. A következő 2 hétben pedig jó eséllyel egyáltalán nem, mert külföldre utazok – Magyarországra.

Az utolsó óráimat töltöm szerény, bár kicsit sem szerény árú hajlékomban. A dolgaim egy része összecsomagolva várja, hogy befejezzem ezt a blog-bejegyzést, és átköltözzek egy új világba.

Nem morzsolgatok könnycseppet a szemem sarkában amiatt, hogy eljött ez a nap. Nem fog hiányozni ez a hajóskabin-méretű lak, mint ahogy nem fog hiányozni a szomszéd gitárhős se, aki most kelt, és épp csapkodja az ajtót.

 Ez a kis hálófülke, mindazzal, ami vele jár, időnként igencsak próbára tette a leleményességem és a tűrőképességem, mint arról korábban be is számoltam. Valamikor májusban elkezdtem sorra venni hétköznapi tevékenységeimet, de nem volt alkalmam végigmenni rajtuk. Most, búcsúzóként, felelevenítem őket, és teljessé teszem a listát.

Múltkor a mosással kapcsolatos kálváriámmal zártam viszontagságaim taglalását. Azóta sikerült kikísérleteznem azokat a beállításokat, amelyekkel ha sokkal tisztábbak nem is lesznek a ruháim, legalább újabb foltokkal nem gazdagodnak, és a szárítógépből is szárazabban vehetem ki őket, mint ahogy betettem. Ám még e keserves tapasztalatok árán szerzett tudásom sem mentett meg attól, hogy a mosógép legutóbb ne tépje szét a díszpárnám huzatát. Az indiai kollégalány már röhög rajtam, amikor rendszeresen tűt és cérnát kölcsönzök tőle, hogy helyrehozzam, ami mosáskor tönkrement.

No de, tegyük fel, minden rendben ment. A ruhák a szárítógép ellenére sem teljesen szárazak, következésképp ki kellene őket teregetni. Igen ám, de hová? Erre szolgáló céleszköz nyomokban sincs... Adná magát a tévé teteje, azt úgyse nézem, de oda mégse lehet, mert a tévé tetején (és mellette a mikró papírdobozán, meg a bőröndöm tetején) a már egyszer-kétszer hordott, de még tisztának minősített cuccokat tárolom. Jobb híján az ablakpárkányon szoktam felsorakoztatni a gatyákat és a zoknikat, szép, katonás rendben, igyekezve, hogy a lehető legkisebb átfedéssel minden négyzetcentimétert kihasználjak. A nadrágok általában az asztal szélére kerülnek, a pólók és ingek pedig vállfán lógnak a szekrények fogantyúin vagy a bejárati ajtó zárján.

Vagy a szárítógép ránctalanító hatása miatt, vagy az imént felvázolt tárolási mód miatt szerencsére alig van szükség vasalásra. Néha azonban elkap a szükség - és a legelső ilyen alkalommal még vasalódeszkám sem volt. Sőt, vasalóm se.

Aztán kértem a főbérlőtől néhány dolgot - vasalócuccot, mikrót, tükröt, és meglepetésemre ezek egy héten belül felbukkantak a lakásban. Kicsit ugyan aggályosnak éreztem, hogy csak úgy ki-be járnak ide, de szerencsére el nem vittek semmit.

Na nem mintha sok köszönet lett volna az új vasalódeszkában. Nem értem az okát, de nem az otthoni deszkáknál alkalmazott lábkitámasztási módszert valósítják meg, hanem valami asszimmetrikus sínrendszerben csikorog a fém, ha lábra akarom állítani, és ahhoz, hogy bekattintsam, maradandó károsodást kellett okoznom - el kellett hajlítanom a sínpár egyik felét. Más kérdés, hogy a láb ezek után se akart a helyére siklani, csak amikor lemondóan félredobtam az egészet. Azt gondoltam, örülhetek, de az első kísérleteknél rájöttem, hogy ráadásul billeg is... úgyhogy most már, ha vasalnom kell, csak ráfektetem a deszkát az ágyra, és ott görnyedezek fölötte.

Isteni szerencse, hogy utálok vasalni, és nem esek a túlbuzgóság bűnébe, ha meg kell ítélnem, egy adott ruha igényli-e ezt a műveletet vagy nem.

Aludni azonban igenis gyakran szoktam. Korábban már kifejtettem, milyen akadályokat kell leküzdenem ehhez - hangos szomszédok, besütő nap, kiabáló turisták, szélben hangosan remegő ablak, csak hogy néhányat említsek. Ezek nagy részével nem lehet mit kezdeni, egyedül a kinti fény erejét tudtam tompítani. Mivel a sötétítő függöny vastagsága adott volt, és nem kielégítő, ezért a munkahelyről elhoztam egy számítógép kartondobozát, és azt erősítettem minden este az ablaktámlákra. Mivel ez sem volt elég, a szekrényem ajtaját is minden este kinyitottam, hogy az ablakot takarva pajzsként védjen a rám törő fotonok ellen.

Internetezni is gyakran szoktam, hogy legalább mentálisan elmenekülhessek a szobából, még akkor is, amikor ide kényszerülök. Pontosabban, gyakran interneteznék, ha az itteni hálózati kapcsolat ezt engedné. Az internet e bejegyzés írása során is mesebeli jegyeket mutatott (hol volt, hol nem volt, de inkább nem), mintha csak a lakás bosszút akarna rajtam állni, hogy rosszat írok róla.

Ma azonban mindezt magam mögött hagyom.

Hogy hová költözök? Ez már egy újabb történet.

Úgy kezdődött, hogy a nyár közepén kiderült, akad itt Londonban egy rokonom, akiről korábban még csak nem is hallottam...
 

Ott tartottam, hogy elindultam jógázni.

Nem tűnik olyan bonyolultnak elmenni egy már jól bejáratott fitneszterembe, és bekukucskálni egy órára, mégis, a korábbi két alkalommal, amikor jógára szántam el magam, mintha csak valami misztikus erő akarna távol tartani, majdnem füstbe ment a tervem.
Előre nem látható akadályok sorakoztak előttem – és ha hiszünk abban, hogy a háttérben valami rejtélyes erő mozgatja a szálakat, hogy mindenben valamiféle jel, tanítás rejtezik, azt hihetjük, jelent valamit, hogy mindkét alkalommal zárakkal kapcsolatos problémáim adódtak.

Nem vagyok tán elég nyitott? A zártságom állná útját a további fejlődésemnek? Vagy éppenséggel az, hogy nem tudok lakatot tenni a számra?
Ki tudja?

Talán ha leírom a történteket, valaki megvilágosodik, és velem is megosztja a meglátását.

Először is, ott volt a bringazáram. Ha a záraknak van neme, ez minden bizonnyal nőnemű. Néha előfordul vele, hogy makacskodik, hogy játssza a szűzet, és még csak a kulcsot se tudom beledugni – legelső ilyen alkalommal negyedórányi küzdelem után kénytelen voltam bringa helyett metróval munkába menni. Aznap este, mielőtt kerítésvágó vásárlására adtam volna a fejem, hogy ismét használhatóvá tegyem a bringámat, hardverszakértő – például Jani – segítségét kértem, aki szerencsére eléggé gátlástalan és konok, így 10 perc küszködés után bele tudta erőltetni a kulcsot a zárba. A zár azóta is elvárja néha az udvarlást, és amikor épp ebben a periódusban van, nem adja magát elsőre. Természetesen a legrosszabb pillanatokban szokott durcázni, így például akkor, amikor először érkeztem a fitnesz központhoz lelkemben a spirituális és testi fejlődés iránti vággyal. Éppen ki volt számítva az időm, volt vagy 8 percem az óra kezdéséig, én pedig ott izzadtam a kerékpártárolóban, anyázva az angol lakatosokat, amiért ilyen szart gyártottak, és adtak el nekem. (A felmenőik alighanem az erényöv-üzletágban voltak érdekeltek.) Négy-öt megfeszített, többszörös becsületsértéssel terhelt perc után a kulcs egyszer csak becsusszant a helyére, és pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy végre le tudom zárni a bringámat. Siettem, mint a hasmenéses télapó, hogy még át tudjak öltözni – és csak amikor már átöltöztem, a cuccom beraktam a szekrénybe, döbbentem rá, hogy nem hoztam magammal a lakatomat.

Merthogy a napfényes Angolhonban az a szokás, hogy mindenki viszi a maga kis lakatját, és azzal zárja le a szekrényt. Jogos a kérdés, miért nem úgy működik ez, mint otthon, hogy a belépője mellé valamiféle szekrényzáró szerkezetre is jogosult az ember, de egy olyan országban, ahol külön csapból folyik a meleg, és külön csapból a hideg víz, felesleges ilyen kérdéseket feszegetni.

Illetve... hamar kiderült, hogy nem teljesen bolondok ezek. A cég ugyanis, amely a konditermet üzemelteti, a fitnessztől kezdve az internet-szolgáltatáson, a zene-iparon és az utazáson át sok mindennel foglalkozik – például lakatot is gyárt. Mikor először megtudtam a recepción, hogy csak úgy nem jár ám lakat kölcsönbe, de ha akarom, vehetek tőlük 5 fontért, hát majdnem előpattant a középső ujjam. (A legelején, amikor fűztek, hogy vegyek bérletet, ezt valahogy elfelejtették közölni.) Elhatároztam, hogy csak azért se tőlük szerzem be. Elmentem hát a barkácsboltba, és rájöttem, hogy mégiscsak jobban jártam volna az 5 fontos lakattal, a boltban ugyanis néhány kivétellel mind drágább volt ennél. De tartottam magam az elveimhez - és megvettem az egyik olcsóbbat.

No de, visszatérve az első jeles alkalomra, amikor jógázni szottyant kedvem, és ott ültem 1 perccel a kezdés előtt átöltözve, képtelenül arra, hogy bezárjam a szekrényemet, úgy gondoltam, hogy ennyi macera után már csak nem öltözök vissza és megyek haza. A recepción megkegyelmeztek, és némi viccelődés után, hogy mennyibe fog ez nekem kerülni, hajlandóak voltak kölcsönadni egy lakatot.

A második alkalommal könnyedén túljutottam az első pályán, a biciklizáram nem állt testi-lelki fejlődésem útjába, sőt, a második pályán is esélyesnek látszottam, mivel ott mosolygott nálam a lakatom – amit aztán nem tudtam bezárni.

Vertem a fejem az öltözőszekrénybe, azon gondolkodva, hogy minek vágjam neki azt a szép színes zárszerkezetet, ami olyan makacsul vigyorog rám. Számzáras lakatról van szó, aminek én magam állítottam be a számkombinációját, és egészen addig a pillanatig nem volt vele semmi baj.

A számot biztosan nem felejtettem el, így nem gondolhattam másra, mint hogy elállítódott a kombináció. Ahhoz ugyan, hogy beállítsa az ember, mindenféle természetellenes mutatványt kell végeznie a lakattal - legalább fél órámba került, mire nekem sikerült -, és kicsi volt az esélye, hogy a lakat ugyanezt önmagától megismételje, és gonoszul még a számokat is arrébb tekerje közben, de hát a világegyetem is kialakult csak úgy magától...

Csak ez magyarázhatta a történteket, vagy az, hogy annyira meghibbantam, hogy már egy lakatot se tudok lezárni. Hajlamos voltam ez utóbbit elvetni, még ha ez is tűnt valószínűbbnek.

Volt hát még 3 percem megfejteni az új számkombinációt. És nem volt cheat-kódom.

A szerencse az utolsó pillanatban ezúttal is mellém szegődött, mivel csak az egyik szám állítódott át a háromból, így még épp időben lezárhattam a szekrényt, és berohanhattam egy kis lelki megnyugvásra.

És mint a mesékben, harmadik alkalommal zökkenőmentesen ment minden. Vagy nyíltabb ember lettem addigra, vagy valami más rejtett összefüggés lapul a háttérben...

Október 3-at írunk. Az eredeti tervek szerint már 2 napja otthon lennék, mégis itt vagyok még Londonban, egészen év végéig.

Örülök-e neki, vagy bánom?

London tetszik, jó város, bár kétségkívül megvannak a maga gondjai. És ha arra gondolok, hogy ha hazamentem volna, ugyanezt a munkát kellene rosszabb körülmények között, kevesebb pénzért csinálnom... hát nem bánom a dolgot. Racionális gondolkodásra képtelen indiai managerek vagy provinciális világlátású magyar vezetők helyett most egykor a Google-nek vagy a CERN-nek dolgozók, kiugrott Yahoo-sok és régi Microsoftos motorosok között vagyok, és jó tudni, hogy megállom mellettük a helyem én is.

Ugyanakkor, nem itt vagyok otthon. És, ha Budapestre igaz, hogy a nagy távolságok nem kedveznek az emberi kapcsolatoknak, hát ez itt hatványozottan igaz. Sok ismerősre tettem szert az elmúlt fél évben, de barátságok nem igazán tudtak elmélyülni.

De hát...

Felesleges azon merengenünk, jobb lenne-e, ha másként alakulnak a dolgok. Nem tudhatom, a sors ezen ösvénye mit tartogat még számomra, mint ahogy fogalmam sincs, merre fordult volna az életem, ha eleve otthon maradok, vagy ha most hazamentem volna. A legtöbb, amit tehetünk, hogy próbáljuk a legtöbbet kihozni abból, amit nekünk adott az élet.

Én például el is megyek mindjárt jógázni...