Csütörtök éjjel lekerült a “Beta”-címke a Bing európai oldalairól is (legalábbis az angolról és a franciáról biztosan), amit a banda egy része azzal ünnepelt, hogy hajnalig az irodában volt. Én is gondolkodtam, hogy bent maradok, mert nem annyira munkával, hanem pizzázással és xBoxozással teltek az extra órák, de mivel bringával voltam, és esős nap volt, inkább megvártam, amint eláll az eső, hazaindultam, és az öt percen belül újrakezdődő zivatarban lucskosra áztam. (Mióta visszajöttem, immár másodszor – kezd alkalmatlan lenni az időjárás a bicajozásra. Ráadásul tűzvédelmi okokból a bringámat is kitiltották az épületből, úgyhogy esős időben kint ázik... de nem is ez a lényeg.)
Pénteken, amikor késői érkezés után többen is korán hazamentek, vagy épp egy közeli kocsmába, a mi kis csapatunk bent maradt este 9-ig, mert aznap, egyedül nekünk, határidőnk volt. Ennek szellemében, ha már úgyis erre jártam, szombaton is bejöttem pár órácskára, csak hogy ne haladjak előre semmit, mert az amerikai kollágák úmutatását követve csak elrontottam a pénteki, már működő megoldásom.
Na mindegy is, belefér...
Illetve, belefér? Gondolkodjunk el ezen egy picit!
Sok cég sokféle szabályozást hoz a munkaidővel kapcsolatban. Mi itt a Microsoftnál laza gyeplőre vagyunk fogva. Akkor jövünk be, amikor akaruk, akkor távozunk, amikor akarunk (az angol kollégák egy része hajlamos 4-kor felpattanni és elrohanni, pedig nem hajnalban érkeznek), és sokan dolgoznak hetente egy-egy (vagy akár több) napot otthonról – és így volt ez akkor is, amikor nyilvánvaló volt, hogy otthonról még csak a céges hálózatra se tudnak feljelentkezni. Ha valaki megbetegszik, vagy csak nem érzi százasnak magát, beszól, hogy aznap nem jön, hanem inkább pihen. Ennyi, sztori letudva, nem kell orvoshoz menni, hogy a váróteremben megfertőződjön a többi betegtől. Ami szintén nem mellékes, hogy nincs szakadék az emberek között – egy légtérben ülök mindenkivel, a Bing londoni fejével is, aki mellesleg egy kedves, közvetlen ember.
A sorsom úgy hozta, hogy egy másik cégnél volt alkalmam megismerni a másik végletet is – fixen szabályozott törzsidő, minden perc nyilvántartva, és még ebédelni se hagyhatja el az ember az épületet, hacsak nem akar magyarázkodni, hogy miért csak annyi órát volt bent, amennyit. További szépségként már a kisebb vezetők – pontosabban a kivételezettek - is külön szobácskában ücsörögtek, így sokszor fogalmuk sem volt, mi is történik a vezetésük alatt. (Na jó, itt sarkítok azért, ekkora faszizmus nem volt… de ugye nem nehéz elképzelni a szitut?)
Az ostoba cégvezető azt gondolja, azzal garantálhatja azt, hogy a dolgozók ne lógjanak, ha mindent leszabályoz, amit csak tud – ugyanakkor egy ilyen helyen magasról teszek a határidőkre, és ha valami ürügyem van, hogy ne dolgozzak, megragadom a lehetőséget. Ha vége a munkaidőnek, vége a munkaidőnek, ha ennyi fért bele, ennyi fért bele – ez van, nyelje le a cég, hogy nem lettünk kész. A vezetés hibája. Ahhoz pedig, hogy szombaton bemenjek (ami egyszer fordult elő), egy irreálisan magas összeget kellett adniuk arra a napra.
Hiába a laza gyeplő, szerintem évek óta nem dolgoztam annyit egy-egy nap, mint itt, a Microsoftnál.
Miért?
Mert nem megbízhatatlan kisiskolásként kezelnek, hanem felnőtt, a munkája iránt felelősséget érző és vállaló szakembernek. Ilyen helyen jó és érdemes dolgozni. (No persze az se mindegy, mit és mennyit kapok az áldozataimért cserébe… és itt ezzel sincs gond. Ugyanakkor ahol megvonásokkal riogatnak az amúgy sem extrém magas fizuból, ott biztos nem lesz magas a munkamorálom…)
Nem hiszem, hogy éppen az én blogom nyitná fel egy-egy öntelt cégvezér szemét, de remélem, az otthoni cégek is felismerik, hogy sokan tévúton járnak.
