Washington – Frankfurt
Biztos, ami biztos alapon már három és fél órával a repülő indulása előtt (tehát már délután 2-kor) a reptéren voltunk, mivel reggel azt hallottuk, hogy roppant hosszúak a sorok, és legalább 4 órával érdemes a repcsi indulás előtt ott lenni. Igaz, ezt a buszsofőrünktől, egy pakisztáni bevándorlótól hallottuk, aki sok mást is mondott Washingtonról, amik, mint később kiderült, nem igazán fedték a valóságot, így a hosszú sorokról költött álma sem bizonyult valósnak. Úgy csusszantunk be a tranzitra, mint olajozott kukac a szilvába – még ha ez a hasonlat béna is. Volt hát időnk bőven, amit meg is ragadtam, hogy a két napja hordott, és azóta kissé büdösödő pólóm helyett újakat vegyek – kár, hogy zoknit és alsógatyát nem árultak a reptéren.
Egyre türelmetlenebbül vártuk, hogy végre átszelhessük az óceánt, és ismét a vén kontinensre tehessük a lábunk, csak vártunk és vártunk… és egyszer csak… azt láttuk, hogy fél órával később indul a gépünk. Mi történhetett? Az időjárást emlegették, és amikor kinéztünk, láttuk, hogy ott, ahol nem sokkal ezelőtt még dühöngött a hőség, most szakad az eső. De hát, gondoltuk naivan, ez nem lehet akkora akadály a világ vezető államának fővárosában…
Azon tanakodtunk, elérjük-e majd a csatlakozást Frankfurtban, de bíztunk benne, hogy igen, hisz egy fél órás késést simán be tud hozni egy repülő, ha akarja, és ha szerencséje van, és ha olyan a szél…
Aztán még fél órával eltolták az indulást. Aztán megint.
És aztán… megnyílt a mennyek kapuja, és felszállhattunk a repülőre.
Ahol aztán csak ültünk és vártunk, és vártunk és vártunk, és a repülő csak nem indult. Laza öt órán át ültünk a repülőn anélkül, hogy az megmoccant volna, hogy korrekt tájékoztatást, vagy legalább egy pilóta-kekszet kaptunk volna. A pilóta eleinte még optimista volt, de a végén már arra se tudott engedélyt kérni a toronytól, hogy kinyissák az ajtókat, és aki akar, leszállhasson. Mi nekiálltunk Ország-város-fiú-lány játékkal elütni az időt – az Amerikából jöttemre még nem éreztük megfelelőnek az időpontot.
Aztán éjfél körül, kevéssel azután, hogy közölték, aki akar, így ötórányi semmittevés után mégiscsak leszállhat, módosítottak, hogy mégse, mindenki menjen a helyére, lecserélik a személyzetet, és indulunk.
És tényleg.
Éjfél magasságában felbrummogtak a motorok, és útnak indultunk Németország felé.
Frankfurt – Budapest
Természetesen minden létező csatlakozást lekéstünk, egy kivételével: ami Münchenbe ment. Ugyan álmunkban sem gondoltunk volna, hogy aznap még egy német nagyvárosba eljutunk, ám a Lufthansa derék dolgozói úgy vélték, az mégiscsak közelebb van Budapesthez, mint Frankfurt, ezért felraktak hát minket egy Münchenbe tartó gépre. Mit volt mit tenni, elmentünk Münchenbe is.
Sok időnk itt már nem jutott a városnézésre, mert nem sokkal később indult innen Budapestre egy apró kis gép (a propellerek ott voltak a szárnyain – csak ebből tudtam, hogy nem vitorlázó), ahol nem kisebb médiatényezővel utazhattunk együtt, mint a tévé ügyvédjével, Juszt Lászlóval. Gondoltam rá, hogy készítek is vele egy mélyinterjút, vagy legalábbis megkérdem, mit javasol a legutóbbi, a szerzői jogaimat sértő eset kapcsán (amikor is egy általam rajzolt képet felhasználtak könyvborítónak, a megkérdezésem nélkül – már megint!), de ehelyett inkább próbáltam szundikálni.
Ahogy mondani szokták, a többi már történelem… meg olyat is szoktak, hogy itt a vége, fuss el véle… meg olyat is, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. A kívánt rész aláhúzandó.
Mellesleg, ismer valaki egy jó ügyvédet?
