Valamikor a nyár folyamán kaptam az iwiw-en egy üzenetet egy lánytól, aki azt állította, hogy a rokonom, itt van Londonban, és megkérdezte, lenne-e e kedvem találkozni. Mivel a kép egy kimondottan szimpatikus leányzót mutatott, azt válaszoltam, hogy már hogyne lenne, és reméltem, hogy egyrészt nem a rokonom, másrészt, ha mégis, nem kölcsön akar kérni.

Bár amikor Dublinban voltam, Adri – az egyik balatoni-dublini rokonom, akit ezúton is üdvözlök, és akiről remélem, legközelebb valami trópusi vidékre költözik, így ott is eltölthetek néhány kellemes napot – említette, hogy akad itt Londonban egy rokonunk, erről a lányról azelőtt sose hallottam róla, a neve ismeretlenül csengett. Ennek ellenére aznap, amikorra megbeszéltük a találkozót, anyukám (akit ezúton is üdvözlök) felhívott, és megkérdezte, hogy találkoztunk-e már. Fogalmam sem volt, honnan tud erről, és különösen megdöbbentem, amikor elmondta, hogy úgy tudja, hogy közel lakik hozzám, valamelyik szemközti házban.

Két okból gyanítottam, hogy a nagymamámtól (akit ezúton is üdvözlök) kaphatta a fülest: egyrészt, az ő rokonságába tartozik az illető lány, másrészt az információ nem volt mentes a csúsztatásoktól. Tény ugyanis, hogy nem laktunk messze egymástól, de azért jó húszperces sétába telt egyik helyről a másikra jutni, ennyire pedig nem volt széles az utca, ahol laktam.
Londoni viszonylatban azonban egy húszperces séta valóban egy köpésnyi távolságnak számít.

Eljött hát a találka ideje. A Holland parknál jöttünk össze, és mivel mindig irigyen néztem a bennszülötteket, akik lazán elfekszenek a pázsiton, és baráti társaságban piknikeznek, azt javasoltam, vegyünk egy üveg bort, két műanyag poharat, és irány a gyep! Így is lett.
Kiderültek a nagy dolgok, hogy nagymamáink unokatestvérek, vagy valami ilyesmi, na meg elmeséltük egymásnak, ki fia borja, mit keres itt Londonban, meg a szokásos. Elmondta többek között, hogy már 5 éve egy családnál lakik, ahová még au-pairként került. A beszélgetés talán nem csak a bor miatt volt gördülékeny – sokkal inkább éreztem úgy, mintha egy rég nem látott ismerőssel találkoztam volna újra hosszú évek után, mint egy vadidegennel életemben először. És mivel ilyen jól elbeszélgettünk, és mivel a parkban, beesteledvén, kezdett hűvös lenni, elmentünk lakásra.

Kíváncsi voltam, mégis milyen lehet a Holland park mellett lakni, mert ez a környék bizony nem arról híres, hogy a legcsóróbb népek lakják. S bizony, csak a kisebb konyha akkora volt, mint az én egész albérletem. (Ami persze, ismerve az ex-kéró méreteit, nem nagy kunszt, de azért mégis...) Ha már ilyen nagy volt ez a konyha, egy másik üveg bort is kinyitottunk. Éjfél után indultam csak haza.

Két hét múlva, amikor már tudtam, hogy tovább maradok Londonban az eredeti tervnél, megint elhívott. Megint jól elbeszélgettünk, és ahogy fogyott az ez alkalomra felszentelt újabb két üveg bor, ahogy szabadon szárnyaltak a gondolatok, anélkül, hogy komolyan gondoltam volna, megkérdeztem, nincs-e kedve a családnak kiadnia az általában üresen álló vendégszobát.

Ekkor egy ideje már albérletet kerestem, de nemigen jártam sikerrel, mert fél évnél kevesebb időről lévén szó csak azok álltak velem szóba, akik már azelőtt pénzt akartak látni, hogy a lakást megmutatták volna – egy ügyetlen csaló banda. (Na jó, végül lett volna egy, de addigra már... de ne szaladjunk előre!)

Szóval, a lány – akit ennyi idő után már egészen nyugodtan nevezhetünk akár Julcsinak is (és akit ezúton is üdvözlök) – nemigen biztatott. Azt mondta, a családnak nincs szüksége extra bevételre. Megengedhetik maguknak, hogy csak a pasas dolgozzon, emellett golfozni járjon, és a lakás mellett van nekik egy másik is a közelben, amit kiadnak... Szóval nem szorulnak rá egy idegenre.

Épp egy albérletet néztem meg, ahol fancsali arccal hallgatták, hogy én csak év végéig maradnék, amikor Julcsi felhívott, hogy mégiscsak jöhetek.

Így aztán most egy olyan konyhát használhatok, ami akkora, mint a volt lakásom, a szobám érezhetően tágasabb és komfortosabb, mint volt, van saját fürdőszobám (meglepő módon járólapok és csempék helyett padlószőnyeggel és fával burkolva), ráadásul még kevesebbet is fizetek érte, mint a korábbi fülkémért. No és, van egy új családom is... egy apám, egy anyám, egy húgom, két lányom és egy macskám. Már 5 napja itt vagyok, úgyhogy lassan talán ideje lenne megkérdezni a vezetéknevüket is...

Azért itt sem minden fenékig tejfel. Fűtés például nemigen van, és az internettel is hadilábon állok – van ugyan a lakásban wifi, de ezzel a múzeumi laptoppal nem sikerült még rácsatlakoznom. Úgyhogy a blogom lehet, hogy még az eddiginél is ritkábban frissül majd. A következő 2 hétben pedig jó eséllyel egyáltalán nem, mert külföldre utazok – Magyarországra.