Csütörtök éjjel fél 1-kor eljött a laptopomért a kék halál, fagyos hirtelenséggel szakítva félbe csendes, meghitt űrcsata-rajzolásomat. Nem voltam boldog, hisz másfél órás munkám veszett kárba.
Aztán rájöttem, ha elszállás közben nyitva maradt a file, amin dolgoztam, nem csak másfél óra veszett kárba, hanem legalább 1 hét, de lehet, hogy több.
Amikor pedig újraindítottam volna a gépet, és csak egy “Operating System not found” felirattal válaszolt, komolyan megijedtem, hogy nagyobb a baj.
Lehet, hogy minden, amit Londonba érkezésem óta felhalmoztam és készítettem, elveszett? Nem mintha túl kreatív lettem volna; a blogon kívül csak egy rövid novellát írtam (ez jelent meg a Fagyföld c. antológiában), ezen kívül alig-alig rajzoltam (lényegében csak a fenti zűrhajós képet, meg néhány maffiózót Béla barátom weblapjához, és egy kibelezett kurvát könyvillusztráció gyanánt). Na de akkor is, nem örültem volna neki, ha ezek elvesznek. Mint ahogy a mindenfelé készített fényképeket, meg a többi cuccot is sajnáltam volna.
Arról nem is szólva, hogy ötletem se volt, mivel töltsem a szabadidőm egy részét, ha a gép – amit ráadásul csak kölcsönkaptam Öreg barátomtól – bekrepált? Nem elég, hogy internetezni nem tudok otthonról, már gépem se legyen?
Mivel a gép makacsul nem akart elindulni, nem fárasztottam magam, és inkább lefeküdtem. Elalvás előtt mindenféle filozófikus gondolatok siklottak az elmémbe, mint hogy az életben semmi sem a miénk örökre, mindent csak kölcsön kapunk (lényegében magát az életet is), meg ilyenek.
Sokan, akik nem látnak mélyen a számítástechnikába, jó érzékkel keverik a hardvert a szoftverrel, a programozói képességeket az Excel-ismeretekkel, nemcsak azt feltételezik rólam, hogy “értek a számítógépekhez”, hanem azt is, hogy kézrátétellel javítom őket.
Ez esetben azt gyanítottam, hogy vagy túlmelegedett az állandó swap-eléstől (merthogy fél gigányi memóriába egy legalább feleekkora photoshop file-t próbáltam belezsúfolni, miközben ennyi memória lényegében a Windowsnak önmagában sem elég – ez a laptop nem épp egy erőmű), vagy rosszabb esetben, hogy a bősz swap-elés közben felülírt valami rendszerfile-t. Ilyesminek sosem lenne ugyan szabad történnie, de hát sose tudni…
Másnap este aztán, lélekben felkészülve a legrosszabbra, egy elszánt mozdulattal bekapcsoltam a gépet, ami éppoly gördülékenyen beindult, mint szokott. Megkönnyebbült sóhajjal mentettem le mindent pen drive-ra, amit csak tudtam és érdemesnek találtam, majd tovább reszelgettem a fenti képet – egészen vasárnapig, amikor a kék halál újra beköszöntött, újraélesztési kísérletekre pedig a már ismert “Operating System not found” üzenetet adta. Illetve, a teljesség igényével (merthogy ez alkalommal nem hajnal volt, és hajlandó voltam elolvasni az egészet):
For Realtek xxx-valami-szam--xxx PCI Fast Ethernet Controller v2.13 (020326)
PXE-E61: Media test failure, check cable
PXE-M0F: Exiting PXE ROM
Operating System not found
A szöveg alapján úgy tűnt, egy kábel kimozdulhatott a helyéről, amit csavarhúzó híján nem tűnt egyszerű mutatványnak visszahelyezni. Biztos, ami biztos, ezúttal utánanéztem a hibaüzenetnek az interneten (ami lássuk be, működő számítógép és hálózat nélkül nem is annyira triviális), és meg is találtam a megoldást…
Hihetetlen, vagy sem, ez esetben tényleg a kézrátétel az, amire a gépnek szüksége volt. Pontosabban, meg kellett kicsit paskolni a fenekét. Úgy tűnik, a winchester író-olvasó feje megakadt egy helyen, és nem tudott kiszabadulni, csakis nyers erő alkalmazásával.
Kiderült hát, hogy nemcsak “értek a számítógépekhez”, de kézrátétellel javítom is őket. Kiderült emellett, hogy nem szívesen adom vissza az élettől kapott kölcsönöket, és még a szelíd erőszaktól sem riadok vissza, hogy ezt elkerüljem. Hát ilyen ember vagyok én – jó lesz vigyázni!
(Jó, tudom, hülyeség ez a befejezés... de hát csak eredetibb mint egy "Itt a vége, fuss el véle!", nem?)