Töredelmesen bevallom, nem vagyok színházba járó típus. Amikor azonban láttam a Szerelmes Shakespeare című filmremeket, az abban ábrázolt színház annyira megtetszett, hogy elhatároztam, ha lehetőségem lesz, valami hasonlót mindenképp megnézek élőben. Kicsit súlytalanná tette a fogadkozást, hogy az ilyen jellegű színielőadás a középkort jellemezte, az időutazás pedig egyelőre nehézségekbe ütközik... 

Londonban azonban itt a Globe. Nem az eredeti, de nyitott tetejével, fehérre vakolt, támgerendákkal megerősített falaival elég korhű építmény ahhoz, hogy visszarepítsen a múltba, és lehetővé tegye, hogy valóra válthassam ezt az elképzelésem.

Persze, nem olyan egyszerű az ilyesmit megszervezni, és nem indult szerencsésen a dolog...

Már a londoni kiküldetés elején kérdeztem a többieket, hogy lesz-e majd kedvük a Globe-ba jönni, hogy ha bárki kérdezi, elmondhassuk, hogy mi aztán igazán műveltek vagyunk. Persze, jött a válasz. Mondták, hogy mivel én vagyok a művész, ők meg hülye kockafejűek, majd mondjam meg, mit nézünk.
Annyi instrukciót kaptam, hogy lehetőleg ne a Rómeó és Júlia legyen már, mert az olyan snassz. Meg nyálas.

Jól van, gondoltam magamban, és ahogy lapozgattam a műsorfüzetet, láttam, hogy néhány darabot csak néhány napig játszanak. Az egyik ilyen – A tévedések vígjátéka - még május végén futott. Gondoltam, el kellene csípni.
Riadóztattam a többieket, hogy készüljenek, mert lehet, mindjárt színházba megyünk. Persze kulturálódni se lehet csak úgy felelőtlenül. Mivel alapból nem hobbim Shakespeare-drámákat olvasni, fogalmam sem volt, ez épp miről szól, ezért elolvastam a szinposzisát, aztán szóltam a többieknek, hogy vaklárma volt, ez nem feltétlenül kihagyhatatlan.
Aztán egy darabig elfelejtődött a dolog.

Júliusban kaptam észbe, hogy most már itt vagyunk félidőben, csinálni kellene ezt-azt – például elmenni a Globe-ba. Épp akkor ment a Szentivánéji álom, mindössze 4 napig. Elolvastam – ezúttal a szinopszist is, és a teljes drámát is – és rábólintottam.
Oké, gyerekek, foglalni kellene a jegyet, kiáltottam fel, csak hogy szembesüljek vele, hogy nincs már jegy.

Dúltam-fúltam, és mondtam nekik, hogy kifutunk az időből és a számba vehető Shakespeare-darabokból – menjünk el a Rómeó és Júliára. Hát izé, mondták, még megkérdezzük ezt, meg megkérdezzük azt, meg nem tudom még, mikor megyek szabira, meg ilyenek... és mire eldőlt, hogy ki az, aki jön, ki az, aki nem, nem volt már jegy a Rómeó és Júliára sem.
Ekkor már augusztust írtunk.
Rendben, mondtam nekik, akkor mindenki ma eldönti, hogy jön-e az Ahogy tetszik-re, és ha senki, akkor megyek egyedül. Volt még egy kis tökölődés: de még megkérdezem ezt is, hogy jön-e, de jaj, várjatok már, lemerült a telefonom... és jaj, nincsenek már jegyek egymás mellé, most mi legyen? Végül négyen vállalkoztunk a kulturális megmérettetésre – aki miatt az elején a Rómeó és Júlia szóba se jött, például azt mondta, hogy ennyit nem is ér a jegy, inkább elmegy a barátnőjével vacsorázni. Korrekt, gondoltam.

Az Ahogy tetszik volt az utolsó Shakespeare-darab, amit még játszottak. Nem ismertem, így csak reméltem, hogy jó lesz. Elolvastam a szinopszisát (angolul), és csak annyit értettem belőle, hogy sokan szerelmesek egymásba, és a lezárás abszurd hülyeség. Ez így kevés lesz, gondoltam, és elolvastam a teljes darabot, Rákosi Jenő avítt fordításában. Ezután már értettem, hogy nagyjából mi történik, de hogy miért, hogy mi motiválja a szereplőket... a régies fogalmazásmód homálya eltakarta előlem.
Komolyan tartottam tőle, hogy ha már magyarul se értettem a drámát, akkor Shakespeare középkori angolságában, jó kis brit akcentussal főleg nem fogom. Azt gondoltam, sikerült az egyik legblődebb és leghiteltelenebb történetet kifogni, és csak remélni mertem, hogy nem fogom halálosan unni.

És csodák csodája, fantasztikus volt. Amit a czifra czikornyákból nem értettem, azt a színészek játéka élővé tette, elfeledtetve a motivációk gyermetegségét, és vidám mókává változtatva az előadást. Bárhol ült is az ember, közel volt a színpadhoz, még ha az erkélyt tartó oszlopok be is takartak helyenként. A szöveg mindenféle hangosítás nélkül is tökéletesen hallható volt, s csak a repülők zaja nyomta el néha. Külön érdekességként a szereplők sok esetben lejöttek a színpadról - Rosalind és Orlando például a nézők között kergetőzött - részesévé téve bennünket is az előadásnak.
Egy szó mint száz, varázslatos élmény volt. Parasztvakítás, mondanák a kritikusok, de varázslatos parasztvakítás.

Még egy apróság (csak hogy villogtassam frissen szerzett műveltségemet): a legismertebb – és címként is használt – idézet éppen ebből a darabból való...