Hárman már hajnalban útra keltek, hogy aztán fejenként 30 kilónyi bőrönddel megpakolva caplassanak végig London egynéhány nevezetességén. Én nem követtem el ezt a hibát.

A társaság két legviláglátottabb tagja (beleértve természetesen engem is), tudván, hogy nem szabad elkapkodni semmit, no meg akárhol is szállnak meg, este jobb eséllyel fogadják őket tárt karokkal, inkább a délutáni géppel repült.

 

Mi lehet érdekes a megérkezésben, azon kívül, hogy a repülőn elfogyasztott bormennyiségnek köszönhetően elég vidámra sikerült? Az aggodalmaskodókat természetesen már a megérkezés ténye is megnyugvással tölti el, bár egyelőre következetesen követem azt a megszokásom, hogy ha repülök valahova, oda épségben meg is érkezek. (Az egyetlen „kivétel” az volt, amikor Stockholmba indultam, de Katowicében szálltam le ­­- mivel a WizzAir nem tudta már Budapesten megtölteni a repülőt, tettünk egy nem tervezett, vagy legalábbis az utasokkal előre nem ismertetett kitérőt Katowicébe, hogy ott is felvegyünk pár embert. De ez alkalommal is megérkeztem Stockholmba, csak épp 2 órás késéssel, a rám várakozó belga haverom hatalmas örömére.)

 

Volt azonban egy másik kockázati faktor is: még az utazás napján sem volt olyan szállásom, ahol az elkövetkező fél évet eltölthetem. Sőt, még most sincs, miközben ezeket a sorokat írom. Jogos lehetett hát a vélekedés, hogy az első napokban valamelyik híd alatt lakom, indiai anyacégem őslakói viselkedésmintáiból okulva minden szükségletem a Temzében végezve, miként őt teszik a Gangeszben.

 

Hogy végül is hol hajtottam álomra a fejem az első napokban, és milyen szállást sikerült találnom (ha sikerül addig egyáltalán), a folytatásból kiderül...