Nagybecsű munkáltatóm, mely kiküldött Londonba, azzal a laza hozzáállással operál, hogy nem foglalkozik alkalmazottai körülményeivel, nem foglalkozik azzal, hogy ha idegen országba küldi őket, legalább úgy csináljon, mintha érdekelné, honnan fognak bejárni dolgozni; elintézi az egészet annyival, hogy ad x pénzösszeget, aztán ossza be magának az ember. (Csupán azok kedvéért, akik – mint annak idején én is – cégváltás előtt rákeresnek a weben a leendő munkáltatóra, hogy információt nyerjenek róla, íme a cég neve: TCS, Tata Consultancy Services. Csak hogy lehessen tudni, hasonló esetben mire lehet számítani...)
A cég hozzáállása első blikkre akár szimpatikusnak is tűnhet, hisz így mindenki maga oszthatja be, mire mennyit szán, és mennyit akar a kiküldetési pénzből hazamenteni. Ahhoz azonban, hogy előre szállást foglaljunk, legalább az indulás előtt 1 héttel nem ártott volna tudni, hogy akkor mikor is indulunk, mikortól kellene szállás, és hány főre...
Mindezen információk azonban folyamatosan változtak. Amint tudtam, hogy a cég engem és egy másik programozó srácot Londonba akar küldeni a Microsofthoz, megmozgattam londoni ismeretségeimet, és elkezdtem szállást keresni 2 főre. Kigyűjtöttem egy párat, ám hamarosan kiderült, hogy nem csak ketten megyünk. De hogy hányan? És mennyi időre? Mindenféle találgatás szárnyra kapott, a 2 hónaptól a 6 hónapig, a kiküldött személyek számáról már nem is beszélve. Keresgéltük a szállásokat az interneten, emaileket küldözgettünk a megadott címekre, és nem kaptunk választ.
Kb. az indulás előtt 2-3 héttel tudtuk meg, hogy fél évről van szó, és 5 emberről (+1 programozó lányról Indiából, akinek mellesleg se híre, se hamva, mióta itt vagyunk). Megint keresni kezdtünk, ezúttal 5 emberre, ám a hirdetésekben megadott címekről továbbra sem érkezett érdemi válasz. Ráadásul azt az információt kaptam, hogy felesleges emailezgetni; majd ha angol telefonszámról hívjuk őket, foglalkoznak velünk. De hogyan hívjuk a szállásadókat otthon angol telefonszámról?
Az emberek kezdtek megijedni, hogy nem lesz hol aludniuk. Mindannyian elkezdtünk gondolkodni, hol is tudnánk majd elcsövezni pár napig, amíg nem találunk valamit. Csakhogy nem mindannyiunknak voltak Londonban ismerősei...
Szerintem az lett volna a legjobb (anyagilag egész biztosan), ha mi öten bérlünk ki egy házat, és kezdetben erről is volt szó. Ám míg én keresgettem a szállásokat, szép lassan - egészen az indulás előtti hétig – folyamatosan elszivárogtak az emberek, míg végül (5 nappal a feltételezett indulás előtt) kettesben maradtam azzal a sráccal, akit a legkevésbé ismertem az egész társaságból. Ráadásul ez a srác – nevezzük ezután például Janinak -, aki mellesleg egyfajta koordináló erőként kapott szerepet a csapatban, az utolsó napig lebegtette, hogy ő bezzeg nem jön, ha a cég ezt és azt a kívánalmát nem teljesíti.
És bár egyet tudtam érteni a kívánalmaival, még az utazás napján sem tudtam, hogy ő akkor jön-e vagy sem.
Márpedig így elég nehéz előre bármiféle szállást foglalni.
Úgyhogy megadtam magam a sorsnak és sodródtam: majd csak lesz valami. Utaztam már a világnak pár tájára úgy, hogy fogalmam sem volt, hol fogok majd aludni. Más kérdés, hogy Egyiptom vagy Thaiföld messze olcsóbb, mint London...
(folyt. köv...)
