Milyen London?!

 

Nos, London nagy. Épp ezért sokféle. Ahány helyre megyek, annyi arcával találkozom; ahány emberrel beszélek róla, annyiféle tapasztalatot hallok. És, mint ahogy ugyanabba a folyóba sem lehet kétszer lépni, London is folyton változik. (És tudnám még folytatni a közhelyeket.)

 

Nem vállalkoznék hát arra, hogy egy útikönyv-féleséget hozzak itt össze.

Egyrészt hálátlan munka az, rengeteg energiát beleöl az ember, aztán meg alig keres vele pénzt. (Jut eszembe: vegyetek horvát útikönyvet! A 4000 forintos árból 70-et én kapok!)

Másrészt, van épp elég városleírás, és internetes ismertető Londonról – minek legyen még egy?

Harmadrészt, egy kép többet ér, mint ezer szó – Londont inkább a fényképeimből lehet megismerni, semmint a blog alapján.

 

Azt azonban felvállalhatom, hogy leírjak néhány olyan hétköznapi dolgot, amik otthoni ismereteink alapján érdekesek lehetnek. Mert vannak figyelemre érdemes jelenségek, az olyan banalitásokon túl is, mint hogy a másik oldalon vezetnek, és hogy külön csap van a hideg és a meleg víznek...

 

Az egyik a robbantástól való paranoia, melynek jegyében sok helyütt nincsenek kukák – mert azok köztudottan semmi másra nem jók, mint hogy bombát rejtsenek el bennük a gonoszok. Ebből adódóan az emberek nemes egyszerűséggel az utcára hordják le a szemetüket, hogy aztán mindenki térdig gázolhasson a vidám, fekete kukászacskókban.

 

A metrókban pedig, melyek amúgy sokkal igénytelenebbek, mint otthon, végképp nem találni szemetest. A metróállomásoknak szinte saját életközösségük van, zenészekkel, meg minden, akik pár penny reményében képesek vég nélkül hamisan fütyülni, vagy profin hergelni az elektromos gitárt. A földalatti szövevényes hálózata a város jelentős részét lefedi, számos csatlakozásban kínálva lehetőséget arra, hogy rossz metróra szálljunk. Csúcsidőben jól jön a küzdősportok ismerete; a járatok ekkor igen zsúfoltak, az ember néha csak másokat tuszkolva fér fel a kocsikra, hogy aztán szorosan utastársaihoz préselődve, azok esernyőjével a szájában tegye meg a munkába vezető utat. Hétvégente felújítási munkák miatt véletlenszerűen lezárnak néhány vonalat, hogy aztán lehessen újratervezni az utat, esetenként megduplázva az utazási időt.

 

Szóval a metró jó, hasznos, hatékony, de megvannak a maga bajai. Például elég drága is.

Talán ez indokolja, hogy sokan az utazás legősibb módját választják, és amikor vége a munkaidőnek, felkötik a nyúlcipőt, és feledve a durva légszennyezettséget, meg a beton kellemetlen hatását az ízületekre, hazafutnak. Még az elegáns, modern toronyházakból is láttam kirohanni önjelölt Forrest Gumpokat.

 

Sokan biciklivel közlekednek, hasonló megfontolásból (igazából én is tervezek egy bringavásárlást). Ez talán elfogadottabb módja a nagyvárosi helyváltoztatásnak, annak ellenére, hogy – amennyire tapasztaltam - itt sem sokkal megoldottabb a bringautak helyzete, mint Pesten. A kerekezők élete itt sem egyszerű, a különböző tartozékok (kerekek, ülések) ellopása a magára hagyott, elgazdátlanodott bicikliket látva mindennapos rutinnak számít. Ráadásul kerékpártárolóknak sincs bővében a belváros (ha lenne is úgy 5-6 négyzetméternyi fedett terület, azt kiadnák lakásnak), így nem egyszer látni a lehető legmeglepőbb helyekre, hasonlóan meglepő módon láncolt kétkerekűeket - kerítések tetejére; az első kereket kiszedve, és hozzázárva a hátsóhoz...

 

Ami nagyon tetszik, hogy számtalan gondozott, rendezett park várja a pihenni vágyókat, és használják is őket az emberek. Akár munka után is összejönnek az ismerősök, lerogynak a fűbe, és jól érzik magukat. Lehet, hogy csak engem nem szólított a napi rutin a megfelelő helyekre otthon, de ott ezt nem tapasztaltam. (Tudom, Margitsziget... mondjatok még tizet.)

 

Na meg az állandó kocsmázás. Akár egy átlagos kedd este is látni, hogy a belvárosi kocsmák előtt tömegével állnak az irodisták, és öntik magukba a sört, levezetve a munka során felgyülemlett feszültséget. És ennek nem csak az az oka, hogy teli vannak a kocsmák - mert teli vannak -, hanem az is, hogy bent nem lehet cigizni. Otthon mikor vezetik már be ezt végre, hogy ne legyen füstszagú az ember, ha elmegy valahova?

 

Londonban vibrál az élet – annál is rosszabb, amikor ilyen-olyan okokból (pl. blogírás miatt) arra kényszerülök, hogy a négy fal között üljek...

 

Be is fejezem, mert szombat este van, és bár tudnék még írni néhány dolgot, mindjárt sírva fakadok, hogy a szombat estémet blogírással töltöm, miközben odakint... na de hagyjuk.

 

(Tegnap mondjuk voltam bulizni. Úgy volt, hogy egy pesti házibuliban veszek részt virtuálisan, webkamerán dumálva az emberekkel, de webkamera, és webkamera-vásárlási szándék híján ez az ötletem dugába dőlt. Elmentem hát egy hús-vér buliba, ahol mindenféle ismeretlen emberek anélkül, hogy egyáltalán észrevették volna, sört öntöttek a hátamra, letaposták az achilles-inamat, majd kicsivel utána a csuklómat... A hét csúcspontja volt eddig.)