Szubjektív London Blog

Féléves londoni kiküldetésem részletei, hányattatásaim, és más szubjektív infók - Vakulya Norbert tollából.

Friss topikok

  • WadEdit: Hihetetlen, de 24 ev utan meglett az eddit elveszettnek hitt "A Ninja Kuldetese". Ugyanazon a Plus... (2014.02.06. 02:31) Lenyomatom a virtuális világban
  • akocsis: Most irigykedek... Te mákos!!!! Bezzeg én Angliában ragadtam... pedig kisebb távolságot kellett vo... (2010.12.18. 14:36) Home, sweet home
  • akocsis: Jah, én is ezt akartam kérdezni. Ha ilyen tempóval haladsz, péntek lesz mire odaérsz. A sok okossá... (2010.12.17. 13:48) Miert eppen Seattle?
  • LacaLacaLaca: Nálunk nagyon szép buszmegállók meg aluljárók vannak, ahol lehet szundikázni... :) Remélem nem ez ... (2010.12.12. 23:22) New York - A varos, ahol nem alszok
  • LacaLacaLaca: Nálunk nagyon szép buszmegállók meg aluljárók vannak, ahol lehet szundikázni... :) Remélem nem ez ... (2010.12.12. 23:20) Ha Mohamed nem megy a hegyhez...

Linkblog

Gorilla marketing

Akinek tetszik a blog, kockáztassa meg Horvátország Nagy Útikönyvének a beszerzését - jórészt ugyanis ugyanannak az embernek a lelkén szárad, mint aki a blogot írja.


És bár valós helyszínektől messze játszódik, és én se szerepelek benne, a humor-faktor elég erős az eddigi legjobb regényemben is.


Ha valakinek az iménti két példából nem lenne világos: nem csak blogot és programkódot írok. A legutóbbi novellám ebben a kötetben jelent meg:


További ajánlott irodalom egy másik weboldalamon...

Béla reklám

Mindettől teljesen függetlenül Béla megkért, hogy tegyem ki ide ezt a két linket:
Online Póker
Poker
Hát parancsolj, Béla, kérlek alássan.

London - The End

2009.12.15. 23:21 | winney | 1 komment

Immár itthonról írom ezt a bejegyzést, pontot téve londoni tartózkodásom végére. Valamiféle summázat kellene most ide, összefoglaló, mely megmutatja, mi minden változott ezalatt az időszak alatt azon kívül, hogy összegyűlt a számlámon annyi pénz, hogy végre elutazhassak egy termékbemutatóval egybekötött bugaci élménytúrára, busszal. (Na jó, ennél azért valamivel több... talán elhívhatok valakit magammal.
Na jó, ennél is több. De ehhez igazából senkinek semmi köze, nem igaz?)

Sok mindenre rájöttem Londonban. Mielőtt kimentem, abban a hitben éltem, hogy jó vagyok angolból. Most már tudom, hogy nem - annak ellenére, hogy a szállásadó családom is azt mondta, hogy jó vagyok. Nem vagyok. De, még ha jónak is mondhatjuk a tudásom, állandóan korlátokba ütköztem, nem csak mások megértésében, de magam kifejezésében is. Hihetetlen, mennyire be tudja korlátozni az embert az ilyesmi.
Ugyanakkor sokan esnek abba a hibába, hogy az angoltanulásnak rendelnek alá mindent. Lesz így ugyan még egy nyelv, amin jól tudnak beszélni, de mindez semmit sem ér, ha nincs mondanivalójuk... ha nincs a fejükben semmi más, csak üres szavak.

Ismét kiderült, hogy máshol sincs kolbászból a kerítés. London világváros, mégis, már a második zónában is számos szakadt városrészt talál az ember, az útburkolat minősége pedig a már a város közepén, a Sohoban is kritikán aluli - hogy a közlekedési kultúráról már ne is beszéljek. Soho arra is remek példa, hogyan lehet egymáshoz nem illő épületeket kis helyre zsúfolni, panel lakóházat a belváros közepére emelni.

A fizetés természetesen jóval magasabb, mint otthon, de ha arra gondolok, hogy a 9 négyzetméteres lyukért, ahol fél évig laktam, havonta negyedmilliót csengettem ki, megborzongok. Lakhattam volna máshol is, csak hogy kevesebbe kerüljön - együtt idegenekkel, sokadmagammal osztozva egyetlen fürdőszobán, valahol a külvárosban, rossz környéken, rossz közlekedéssel. Az az életszínvonal, amit az itthoni lakásom nyújtani tud, Londonban számomra elérhetetlennek látszott.

Londonra sokan úgy gondolnak, mint a nagy lehetőségre, hogy néhány év alatt összehozzanak maguknak egy családi házra valót - hát ideje felébredni. Hacsak nem dolgozik az illető több műszakban, visel el koleszos körülményeket valahol egy külvárosi sorházban, és hacsak nem egy nógrádi, többnyire kisebbségiek lakta faluban tervezi a családi házat. Vagy... hacsak nem tud elhelyezkedni kimagaslóan jó fizetésért tanult, diplomás szakmájában... vagy, hacsak nem lett belőle híres focista vagy modell. Vannak lehetőségek, és sok mindent jobban megfizetnek, mint otthon, de egy átlagos pincér vagy buszsofőr élete nem lesz habostorta, csak mert kimegy Londonba.

Amellett, hogy csodák Londonban sincsenek, azért sok minden sokkal jobban működik, mint otthon. Ott van például a tömegközlekedés - rengeteg metróvonal szeli át a várost, a lehetőségekhez képest jól szervezetten, egymást gyakran követve. Lehet, ha a BKV vezetése itthon se csak a saját zsebét tömte volna, már nekünk is lenne Oyster kártyánk (ami a bérlet roppant praktikus módja), és talán a buszok se lennének lepusztultak. (A pontosságot nem említem, mert az a londoni buszoknak sem erőssége... de hát abban a dugóban, ahol nincs buszsáv, ez érthető is.)

Vagy ott van a munkaidő, ami ebédidővel együtt 8 óra... még ha mi mondjuk általában 9-eket húztunk is le. Vagy ott a rengeteg park, ahová menni lehet... rengeteg környék, ahol szép házak között lehet élni, és ez nem csak a bekerített, őrzött lakóparkra vonatkozik... meg egy csomó minden más. Áradoztam 8 hónap alatt sok mindenről, és rengeteg fényképet is készítettem azokról a dolgokról, amik tetszettek.

Nem kívánok persze sem pro, sem kontra érvelni sem a londoni, sem a magyar lehetőségek között, hisz nem ismerhettem meg mindent. Sokan bolondnak tartanak, amiért nem próbáltam tíz körömmel kint maradni - gyanítom, ők sosem éltek külföldön, sosem voltak a társadalom másodrendűi, akik már pusztán nyelvtudásuk miatt is folyton korlátokba ütköznek.

Mindennek ára van - még annak a pénznek is, amit egy-egy hosszabb külföldi tartózkodás után visz haza az ember. Az ember élete óhatatlanul beszűkül, ismeretségi köre sokkal sekélyebb lesz (ezalatt létszámbeli csökkenést értek, és ezáltal a közös időtöltések változatosságának megkopását).

Mindezt ugyanakkor kalandként is meg lehet élni, lehetőségként, hogy minél többet lássunk a világból - én igyekeztem így tenni.

Nekem szerencsém volt. Nem egyedül mentem ki, és Londonban is sokakat megismertem - olyanokkal találkoztam újra, akikkel már nagyon régen, és még a rokoni köröm is kibővült.

Szerencsém volt a munkával is. A világ egyik legismertebb cégét ismerhettem meg belülről, és bár ezt a céget, miközben a lopott termékeit használják, a legtöbben iróniával, vagy átkok közepette emlegetik (így voltam/vagyok ezzel én is), azt kell mondjam, a sok-sok cég közül, ahol dolgoztam, ez volt az egyik legjobb. Bár azt kellett látnom, hogy itt sem megy sokkal másként a szoftverfejlesztés, mint máshol, az emberek valóban egy csapatot alkottak, segítettek egymásnak, és problémák esetén nem bűnbakot, hanem megoldást kerestek. Olyan hely, ahol tudják, hogy a hibázás óhatatlanul előfordul, és ahol a főnök nem terheli felesleges pluszmunkával a beosztottjait csak azért, hogy saját magát hasznosnak érezze, hogy láttassa, hogy nélküle nem menne semmi. A főnökök itt hagyták, hogy maguktól forrjanak ki a dolgok, és bár irányt mutattak, a megvalósítás részleteibe ritkán szóltak bele. (És ha mégis, le lehetett beszélni őket az ötletükről... általában.)

És azt is láthattam, hogy nincs lehetetlen.

Na jó, természetesen van lehetetlen - ez azonban olyan szó, amivel sokan takaróznak lustaságuk és eltökéltségük hiányának védelmében. Saqib nem ezt tette. Ez a pakisztáni srác programozóvá vált a világ egyik legnagyobb szoftvercégénél. Ez már önmagában is rendkívüli persze, de még nem említettem a legfontosabbat: Saqib vak. Hét éves korában agyrákja volt, a műtét következtében pedig elvesztette a látását.
Feladta? Hagyta, hogy további élete kiszolgáltatottságban teljen? 
Nem. Küzdött. Megragadta és meghálálta a lehetőségeket.
Nem látja a képernyőt. Nem olvashatott szakkönyveket, hisz azokat nem jelentetik meg Braille-írással. Mégis ott van a Microsoftnál, és programozik, a szakmai tudása pedig lenyűgöző. 
Remélem, ha legközelebb azt gondolom valamiről, hogy lehetetlen, ő jut majd eszembe. Hogy átgondolom, tényleg lehetetlen-e a dolog, vagy csak nekem kellene jobban odatennem magam. 

Hát... itt a vége. Hacsak eszembe nem jut még valami...

Köszönöm mindenkinek, aki vette a fáradtságot, és elolvasta, amit ezen a blogon összehordtam. Azoknak, akik panaszkodtak, hogy túl hosszúak a szövegek, és sokáig tart őket elolvasni, üzenem, hogy megírni őket sokkal tovább tartott. És néha rólatok is jó lenne hallani ezt-azt...

 

A bejegyzés trackback címe:

https://sublondon.blog.hu/api/trackback/id/tr321601097

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása