Bár nem vagyok a színház megszállottja, nemrég harmadjára is színházban jártam – az itteni 9 hónap alatt többször vettem rá magam, mint otthon 9 év alatt.
Az igazat megvallva csak a Globe-ot terveztem be londoni tartózkodásom idejére. Az Oroszlánkirály egy kellemes véletlennek volt köszönhető: alig több, mint 1 órával a kezdés előtt hívott Julcsi, hogy van ingyenes jegye, menjünk el. Elmentünk.
Az Oroszlánkirály, mint mindenki tudja, egy rajzfilm, amit egy merész húzással színpadon is bemutattak. Fogalmam sem volt, mire számítsak. Papírból kivágott állatfigurák alakítanak majd hitelesen szerepet? Valami kifinomult Muppet-show vár rám? Emberek öltöznek be állatoknak, és fakadnak dalra ráérő perceikben? Vagy az állatok ábrázolása csak jelzés szintjén történik, és a színészek úgy játszhatnak, mintha embereket alakítanának?
Egy kicsit ebből is, abból is kaptunk – a színészek mellett pantomimesek, bábosok és mozgásművészek próbálták elhitetni a nagyérdeművel, hogy a Lyceum színház deszkái helyett Afrika szavannáit bámulja. (A színház belterében elfért volna egy 4 emeletes társasház, úgyhogy ha másban nem is hasonlított Afrika végtelen mezőire, térérzetet ez is adott.) És bár egy pillanatra sem tűnt senki sem élethű oroszlánnak, a jelmezek viccesek és/vagy ötletesek voltak, a történetet sikerült érthetően előadni, az énekek során pedig néha megdermedt az ereimben a vér, olyan félelmetesen jól szóltak.
Egyszóval, jó volt, de a rajzfilm volt az igazi. Az árát mondjuk mindenképp megérte ez is…
Aztán hírét kaptam, hogy egyik kedvenc szerzőm, Terry Pratchett egyik új könyvét, a Nation-t is színre viszik a helyi nemzeti színházban. Bár ezt a könyvet akkor még nem olvastam, úgy gondoltam, ez kihagyhatatlan alkalom, úgyhogy eltökéltem, még aznap foglalok jegyet. Szerencsére sikerült néhány kollégát megfűznöm, így nem egyedül kellett mennem. És volt még durván egy hónapom, hogy elolvassam a könyvet, és képbe kerüljek, mire is vettem rá a többieket.
A regény olvastán kezdett kialakulni bennem, hogy aki ezt színpadra viszi, lehetetlenre vállalkozik. Egyfelől belső monológok, elmélkedések, a régmúltra való visszaemlékezések töltik meg az oldalakat, másfelől cunami, cápatámadás, víz alatti párharc… Nem tűnt egyszerűnek mindezt élőben visszaadni.
Ami pedig engem illet - nevezzen bárki nyugodtan barbárnak -, nem váltam színház-rajongóvá. A könyv és a film továbbra is élvezetesebb szórakozási forma maradt.