Középiskolás koromban gyakran mérges voltam az öcsémre, mert ő Guns'n'Roses-ra szeretett elaludni, Axl Rose herélt hangja és Slash gitárszólói az én szememről viszont csak elzavarták az álmot.
Mostanában sokszor visszakívánom e régi szép időket. Hogy miért?
Nos... a szomszéd már megint pengeti, úgyhogy ideje, hogy írjak róla is pár keresetlen szót.
Nem mintha ismerném, vagy két-három alkalomnál többször láttam volna. Van azonban egy szokása - mit szokása, szenvedélye! - ami nem hagyja nyugodni. És engem se.
Ez pedig a gitározás.
Nem tud ő, és ahogy hallom, nem is nagyon akar. De csinálja. Kitartó szorgalommal, elenyésző tehetséggel.
Nem annyira zeneszámokkal próbálkozik ő, még csak nem is dallamokkal. Sokkal inkább úgy tűnik, azt próbálgatja, mit tud kihozni belőle. Nem magából, hanem a gitárból. Nem a muzikalitás oltárán áldozva, sokkal inkább az effektekén.
Sokszor Rosst juttatja az eszembe a Jóbarátokból, az ő próbálkozásait szintetizátoron és skót dudán, de Rosst legalább lehetett szeretni. És ki lehetett kapcsolni. A szomszédom viszont csak korlátozottan szerethető, amikor pl. jövök haza a munkából, és hallom, hogy bőgeti... és még este is... Vagy amikor tenisz után - hozzávetőleg 4-5 órányi aktív mozgás után - jövök haza holtfáradtan, le akarok dögleni, pihenni végre egy kicsit, és már több száz méterről hallani az utcában, hogy a kedves szomszéd megint gyakorol.
Az átdörömbölés csak korlátozottan hatékony: ha meghallja egyáltalán, lejjebb veszi a hangerőt, de nem hagyja abba. Így két házzal odébb már nem hallani, de a gipszkartonon még elég jól átjön.
Leginkább talán azután a legrosszabb, hogy a főnökével beszél. Nem hallgatózok ugyan, de hallom, amint mentegetőzik, és azt ecseteli a telefonon, hogy épp miért nem ment dolgozni, vagy késett, vagy akármi. Eme bájcsevejek után tele lehet feszültséggel, mert maxra tolja a torzítót, és penget, amíg az ujjai bírják, nem nézve, melyik húrba csap bele.
Azt írtam az előbb, őt nem lehet szeretni. Dehogynem. Valaki szereti éjszakánként - hallom. (Illetve ez korábban volt, most már csak tévéznek, úgy fél 1-ig.) Eleinte irigyeltem, de aztán valamelyik reggel összetalálkoztam a hölggyel. Először azt gondoltam, nyilván az anyukája jött látogatóba...
És bár a gitárhang okozta idegi megterhelés némileg csökkent a szépséges hölgyemény megjelenésével, a tévézés tovább tart, és az ajtócsapódások száma is a duplájára nőtt. Én pedig amúgy sem vagyok jó alvó. Mintha nem lenne önmagában elég, hogy az ajtó résein csak úgy szökik be éjszaka a fény, a lakásban pedig egész nap áll a levegő, mert ha nyitva hagynám az ablakot, a szomszéd simán bemászhatna a közös erkélyünkről. Ha éjszakára kicsit kinyitom az ablakot, az utca zaja és a közeli hotelek turistáinak kiabálása zavar, és ha netán még a szél is fúj, az egész ablak remeg a keretében.
Szerencsére ez a latino az egyetlen, akivel gond van - kivéve a kínai csókát, aki egy alsóbb emeletről járt hozzánk zuhanyozni. Aztán amikor egyszer hajnali 1-ig kellett várnom rá, hogy én is bemehessek, mondtam neki, hogy esetleg zuhanyozzon eggyel lejjebb. Azóta nem láttam.
Máskülönben alig találkozom a szomszédokkal, de annyit sikerült megállapítanom, hogy körülbelül 90%-os a férfi-arány. Úgy tűnik, a kolléga (nevezzük például Janinak), aki a mellettem levő lépcsőházban lakik, szerencsésebb, minden huszonéves ifjú hölgy az ő lépcsőházába költözött. Tudom, mert egyrészt ő is állandóan ezzel henceg, meg látom is, amikor átmegyek mosni.
Na mindegy most már...
És hogy megfelelő keretes szerkezetet adjak a Szomszédok akutális epizódjának: nemrég az öcsém (aki két éve költözött hozzám pár hónapra, és nem mutatja jelét, hogy tovább akarna állni) is megörvendeztetett a hírrel: vett egy gitárt...
És játszani ő se tud rajta...
