Ott tartottam, hogy elindultam jógázni.

Nem tűnik olyan bonyolultnak elmenni egy már jól bejáratott fitneszterembe, és bekukucskálni egy órára, mégis, a korábbi két alkalommal, amikor jógára szántam el magam, mintha csak valami misztikus erő akarna távol tartani, majdnem füstbe ment a tervem.
Előre nem látható akadályok sorakoztak előttem – és ha hiszünk abban, hogy a háttérben valami rejtélyes erő mozgatja a szálakat, hogy mindenben valamiféle jel, tanítás rejtezik, azt hihetjük, jelent valamit, hogy mindkét alkalommal zárakkal kapcsolatos problémáim adódtak.

Nem vagyok tán elég nyitott? A zártságom állná útját a további fejlődésemnek? Vagy éppenséggel az, hogy nem tudok lakatot tenni a számra?
Ki tudja?

Talán ha leírom a történteket, valaki megvilágosodik, és velem is megosztja a meglátását.

Először is, ott volt a bringazáram. Ha a záraknak van neme, ez minden bizonnyal nőnemű. Néha előfordul vele, hogy makacskodik, hogy játssza a szűzet, és még csak a kulcsot se tudom beledugni – legelső ilyen alkalommal negyedórányi küzdelem után kénytelen voltam bringa helyett metróval munkába menni. Aznap este, mielőtt kerítésvágó vásárlására adtam volna a fejem, hogy ismét használhatóvá tegyem a bringámat, hardverszakértő – például Jani – segítségét kértem, aki szerencsére eléggé gátlástalan és konok, így 10 perc küszködés után bele tudta erőltetni a kulcsot a zárba. A zár azóta is elvárja néha az udvarlást, és amikor épp ebben a periódusban van, nem adja magát elsőre. Természetesen a legrosszabb pillanatokban szokott durcázni, így például akkor, amikor először érkeztem a fitnesz központhoz lelkemben a spirituális és testi fejlődés iránti vággyal. Éppen ki volt számítva az időm, volt vagy 8 percem az óra kezdéséig, én pedig ott izzadtam a kerékpártárolóban, anyázva az angol lakatosokat, amiért ilyen szart gyártottak, és adtak el nekem. (A felmenőik alighanem az erényöv-üzletágban voltak érdekeltek.) Négy-öt megfeszített, többszörös becsületsértéssel terhelt perc után a kulcs egyszer csak becsusszant a helyére, és pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy végre le tudom zárni a bringámat. Siettem, mint a hasmenéses télapó, hogy még át tudjak öltözni – és csak amikor már átöltöztem, a cuccom beraktam a szekrénybe, döbbentem rá, hogy nem hoztam magammal a lakatomat.

Merthogy a napfényes Angolhonban az a szokás, hogy mindenki viszi a maga kis lakatját, és azzal zárja le a szekrényt. Jogos a kérdés, miért nem úgy működik ez, mint otthon, hogy a belépője mellé valamiféle szekrényzáró szerkezetre is jogosult az ember, de egy olyan országban, ahol külön csapból folyik a meleg, és külön csapból a hideg víz, felesleges ilyen kérdéseket feszegetni.

Illetve... hamar kiderült, hogy nem teljesen bolondok ezek. A cég ugyanis, amely a konditermet üzemelteti, a fitnessztől kezdve az internet-szolgáltatáson, a zene-iparon és az utazáson át sok mindennel foglalkozik – például lakatot is gyárt. Mikor először megtudtam a recepción, hogy csak úgy nem jár ám lakat kölcsönbe, de ha akarom, vehetek tőlük 5 fontért, hát majdnem előpattant a középső ujjam. (A legelején, amikor fűztek, hogy vegyek bérletet, ezt valahogy elfelejtették közölni.) Elhatároztam, hogy csak azért se tőlük szerzem be. Elmentem hát a barkácsboltba, és rájöttem, hogy mégiscsak jobban jártam volna az 5 fontos lakattal, a boltban ugyanis néhány kivétellel mind drágább volt ennél. De tartottam magam az elveimhez - és megvettem az egyik olcsóbbat.

No de, visszatérve az első jeles alkalomra, amikor jógázni szottyant kedvem, és ott ültem 1 perccel a kezdés előtt átöltözve, képtelenül arra, hogy bezárjam a szekrényemet, úgy gondoltam, hogy ennyi macera után már csak nem öltözök vissza és megyek haza. A recepción megkegyelmeztek, és némi viccelődés után, hogy mennyibe fog ez nekem kerülni, hajlandóak voltak kölcsönadni egy lakatot.

A második alkalommal könnyedén túljutottam az első pályán, a biciklizáram nem állt testi-lelki fejlődésem útjába, sőt, a második pályán is esélyesnek látszottam, mivel ott mosolygott nálam a lakatom – amit aztán nem tudtam bezárni.

Vertem a fejem az öltözőszekrénybe, azon gondolkodva, hogy minek vágjam neki azt a szép színes zárszerkezetet, ami olyan makacsul vigyorog rám. Számzáras lakatról van szó, aminek én magam állítottam be a számkombinációját, és egészen addig a pillanatig nem volt vele semmi baj.

A számot biztosan nem felejtettem el, így nem gondolhattam másra, mint hogy elállítódott a kombináció. Ahhoz ugyan, hogy beállítsa az ember, mindenféle természetellenes mutatványt kell végeznie a lakattal - legalább fél órámba került, mire nekem sikerült -, és kicsi volt az esélye, hogy a lakat ugyanezt önmagától megismételje, és gonoszul még a számokat is arrébb tekerje közben, de hát a világegyetem is kialakult csak úgy magától...

Csak ez magyarázhatta a történteket, vagy az, hogy annyira meghibbantam, hogy már egy lakatot se tudok lezárni. Hajlamos voltam ez utóbbit elvetni, még ha ez is tűnt valószínűbbnek.

Volt hát még 3 percem megfejteni az új számkombinációt. És nem volt cheat-kódom.

A szerencse az utolsó pillanatban ezúttal is mellém szegődött, mivel csak az egyik szám állítódott át a háromból, így még épp időben lezárhattam a szekrényt, és berohanhattam egy kis lelki megnyugvásra.

És mint a mesékben, harmadik alkalommal zökkenőmentesen ment minden. Vagy nyíltabb ember lettem addigra, vagy valami más rejtett összefüggés lapul a háttérben...