Úgy tűnik, az előző bejegyzésem a bringázásról sokkal érdekesebb volt, mint eddig bármi más - két napig a korábban megszokott százszorosára duzzadt a blogom látogatottsága. A kendőzetlen populizmus jegyében (no és persze mert ez annyira közérdekű), már megint a két keréken való közlekedésről szólnék - annak is az előnyeiről.

Lássuk tehát, miért is jó, hogy bicajjal járom a várost - amellett, hogy mostanra már lényegében ingyen volt a bringa, mert az elmúlt hónapban alig költöttem tömegközlekedésre. (Tegyük hozzá, hogy Londonban a havi bérlet ára többszöröse a pestiének...)

Kisebb lett a hasam. Persze ez szoros összefüggésben lehet a heti 2-3 kondizással, az ugyanilyen gyakoriságú úszással, a szombati tenisszel és a vasárnapi focival is. Nehéz itt igazságot tenni, de az biztos, hogy a sok órányi tekerés nem tesz rosszat az ember kondíciójának.

A munkába menet felér egy turistaúttal. Eltekerek a Nature History Museum mellett, majd bevetem magam a Hyde parkba, ahol elsuhanok az cicomás Albert Memorial és a puritánabb Royal Albert Hall között, a parkban gyakorló görkorisokat kerülgetve, aztán Hyde Park Cornernél ideiglenesen elhagyom a zöldövezetet, csak hogy az itt feltorlódó bringásokkal karöltve átguruljunk a Wellington Arch alatt, és a Green Park szélén folytassuk utunkat egészen a Buckinham palotáig. Rövid tekerés után kanyar a St. James palotánál, el a rezzenéstelen arcú, pulisapkás palotaőrök előtt, aztán pedig irány a Soho a maga szűk utcácskáival, össze-vissza őgyelgő gyalogosaival, és az állandó átépítéseivel és útlezárásaival...

Aktív vagyok, nem passzív. Nem csak ülök egy csőben a föld alatt, egy csomó idegenhez préselődve, bizakodva, hogy nem kapom el a disznóinfluenzát, hanem fent vagyok a levegőn (meg a szmogban, amit főleg a taxik aljára szerelt környezetbarátságtalan gyárkéménynek köszönhetünk), és részt veszek a város lüktetésében. Látom, ha a Buckingham környékén ünnepség van, mert azon a környéken ilyenkor egy csomóan viselnek frakkot, tiszti egyenruhát vagy buggyos szoknyát, színes derékszalaggal és virágdíszítésű kalappal súlyosbítva. Látom, amikor lovas katonák gyakorlatoznak a Hyde parkban, látom, hogy este 6-ra megtelnek a parkok, és baráti társaságok piknikeznek, felnőtt emberek játszanak mindenféle játékokat, hogy kommandósnak öltözött tesitanárok tartanak alaki kiképzést egy szakasz lelkes civilnek... (És elgondolkodom azon, milyen lehet itt a munkarend, hogy 6 körül ezek már régen feledve minden munkahelyi stresszt vígan borozgatnak, focizgatnak, kriketteznek, tesi órára járnak, vagy egyszerűen csak jól érzik magukat. Hogy nem rohannak haza idegesen, hogy a Barátok közttel pusztítsák a megfáradt agysejteket, hanem barátok közt vannak, és egyszerűen: élnek. Hogy tudnak élni.)

Ezt imádom a bringában: hogy nem szunnyadsz, hanem ébren vagy és tapasztalsz. Hogy megismered magad körül a világot. Hogy benne vagy a sűrűjében. Hogy aktív vagy.

Hogy érzed, hogy élsz. Hogy a bőrödön érzed a napot, a szelet és az esőt. Hogy együtt élsz a világgal.

És hogy váratlan meglepetések érnek.

Ha nem tévedek el - pontosabban, ha nem teszek egy előre nem tervezett kitérőt Richmondba, a háromszorosára duzzasztva az egyórásra tervezett utat -, valószínűleg sose megyek el a Richmond parkba, hogy ott szabadon bóklászó szarvascsordára bukkanjak, amely annyira hozzászokott az emberi jelenléthez, hogy alig 2-3 méternyire engedtek magukhoz. Lehet, hogy közelebb is mehettem volna, de a kérődzők gyanakvó tekintete, és az enyémnél mindenképp kiterjedtebb agancsa láttán inkább megtartottam ezt a távolságot, és onnan csodálkoztam rájuk.

Ez az, amit se metróból, se autóból nem fog megtapasztalni senki.