Ma szerencsésen hazajutottam, így ezeket a sorokat már az otthon hidegéből írom (hiába csavartam fel a konvektorokat órákkal ezelőtt).

A hazaút valamivel gördülékenyebben ment, mint odafelé, de meglepődtem volna, ha teljesen simán zajlik. Az első döccenő az volt, amikor Seattle-ben a check-innél Dublinba akartak küldeni. Csak Budapesthez való kitartó ragaszkodásomnak köszönhetem, hogy ide jöttem.

A gépünk azonban eleve háromnegyed órás késéssel indult, kétségessé téve, hogy Párizsban elérem a csatlakozást, amire alig több, mint 1 órám volt. Ezúttal nem is rohantam, gondoltam, egy napos párizsi városnézés még belefér, de legnagyobb csodálkozásomra még éppen elértem a pesti gépet (mert az is késve indult – viva la Air France!).

Fel azonban nem engedtek rá.

Mint kiderült ugyanis, Seattle-ben nem arra a gépre kaptam jegyet, amire vettem, hanem egy későbbi járatra. Így aztán órákra a párizsi tranzitban ragadtam.

No de, egyszer csak eljött értem a repülő, és hazahozott.

Nyilván felvetődik a kérdés, hogy mi történt az utazások között, és ha erre röviden kell válaszolnom, azt mondom: munka. Ha bővebben: rengeteg munka.

Leginkább a Microsoft Bravern nevű épületében kullogtam meetingről meetingre, és itt az irodában az volt az érzésem, hogy az USA eme szegletében az ország rövidítése kissé módosult: „United States of Asia”. (Értsd: a fehér ember kihalófélben levő állatfajnak tűnt a kínaiakkal és az indiaiakkal szemben.)

Sok idő nem jutott se Bellevue-ra, se Seattle-re, de azért bele-belekóstoltunk a helyi atmoszférába. Útileírással, és részletes naplóval nem strapálnám magam, de a fényképeket szívesen megosztom. Nem lesz belőlük se National Geographic címlapfotó, se Bing háttérkép, de azért… íme.

http://picasaweb.google.com/nwinney/